Polly Jean Harvey vidéki lány. Dorset és Somerset határa, ahol felcseperedett, háromórányira esik Londontól, nyugis hely. Jól elvan arra a birka, a latyak, a köd, a szél. Polly is elboldogult valahogy. A fiúkkal haverkodott, viselkedésében, öltözködésében is hozzájuk idomult. A szülők koncerteket szerveztek, otthon Captain Beefhearttal, Bob Dylannel traktálták, normális körülmény. Polly szaxofonozni tanult, aztán gitárra váltotta, olyan hangszer kellett, amellyel kísérheti az énekét.

Polly Jean Harvey vidéki lány. Dorset és Somerset határa, ahol felcseperedett, háromórányira esik Londontól, nyugis hely. Jól elvan arra a birka, a latyak, a köd, a szél. Polly is elboldogult valahogy. A fiúkkal haverkodott, viselkedésében, öltözködésében is hozzájuk idomult. A szülők koncerteket szerveztek, otthon Captain Beefhearttal, Bob Dylannel traktálták, normális körülmény. Polly szaxofonozni tanult, aztán gitárra váltotta, olyan hangszer kellett, amellyel kísérheti az énekét.

Amint így szép lassan tizennyolc éves lett, elérkezett az ideje, hogy megteljen a töke a szülőföld dögunalmával. Beszállt az Automatic Diamini nevű zenekarba, azzal járta Európát vagy két és fél évig. Az isten se tudja, miféle társulat volt, míg szét nem esett, amikor egy kiadó visszautasította a felvételét. Polly mindazonáltal nem tántorult haza. Londonban előbb másik szerelmének, a szobrászatnak hódolt, majd ´91 tavaszára összehozta saját zenekarát, amit nemes egyszerűséggel P J Harveynek keresztelt el. Az év végére túlesett bemutatkozó kislemezén (Dress), egyenesen a verkli sűrűjébe. Lemeztársaságok licitáltak rá, kamerák lesték, és csak akkor beszélgethetett, ha bekapcsolták a diktafont. Hamarjában kitalálták: "Indie-Madonna". Polly nem nagyon ismerte ki magát ebben a diliházban, amikorra megjelent Dry című albuma, bekattant egy kicsit. Ilyenkor az van, ami egy vidéki lánnyal lenni szokott: menekülés haza.

Polly zenéjének "meghatározására", "besorolására" számos párhuzam kínálkozott, eredetiségének kétségbevonása nélkül is. Nick Cave a maga szenvedélyes posztpunk bluesával, vagy Patti Smith - nőiségének megélésén túl - a hangja tónusával. Végül is mindegy. Fájdalmas, magányos és önmarcangoló dalokban vallott szerelmi életéről a mi Pollynk, az első két albumán dühödtebben, a harmadikon inkább megadó vágyakozással.

A 92-es Dryon gitározott és énekelt, Stephen Vaughan basszusozott és Robert Ellis dobolt. Ebben a felállásban vették fel a Rid of Me című albumot is a következő évben, aztán Polly szélnek eresztette a társait. Azt mondta, igazán soha nem akart egy zenekar tagja lenni, inkább szólóénekesnőnek tartotta magát.

A 95-ös To Bring You My Love című album Pollyja már drasztikus smink mögött, csillogó estélyikben tündökölt, tucatnyi válogatott pengetőssel, vonóssal, billentyűssel a háta mögött. Ezen az albumon az új nevek közül egy egészen régi tűnt ki: John Parish a megboldogult Automatic Diaminiből. Lám csak, Polly egészen hazatalált. Õ lett a falu büszkesége, mesélte az akkor készült interjúkban. Ugyan gyakran azt szerette volna, ha kívüle senki nem hallgatná a számait.

Nos, a most megjelent Dance Hall At Louse Point című albumot kevesebben fogják - sajnos és minden bizonnyal. John Parish és Polly Jean Harvey jegyzi, és egy hátborzongató, lakatlan alkotás, a romantikának már csak azt a szegmentumát birtokolva, ahová az őrület fészkelte magát. Muzsikusok sem kellettek, jobbára csak egyetlen gitár, kikerülve, amit rockszámoknak neveztünk idáig. Fülembe forró ólmot öntsenek: a kedvenc Polly-lemezem ez.

m. l. t.

Island Records