Hogy október 11-én pillanatokon belül kétszer is megtelt a Sportcsarnok, az természetesen nem a gitártrióról szól, az egy nemzeti karakterű jelenség, amely huzamosabb feltárást kíván. ("Dögtemető" - mondják a szakmában.) Péntek este..., akár azon a 81-es friscói éjszakán, három rongyért belépőt lehetett váltani a mitológiába, ami egy elegáns hely. Mert tizenöt évvel ezelőtt mégiscsak mítoszt teremtett, ahogy ez a három gitáros egymásra (´78-tól ´80-ig Larry Coryell ült Al Di Meola helyén) és a flamencóra talált, ahogy félhangokból is értették egymást, mi meg csak elfeküdtünk, hadd simogasson a számok alól/mögül/fölül sugárzó áramlat. Technika, feeling, gyöngédség - dzsesszlemezek közül soha nem fogyott annyi, mint abból az éjszakából, bár ez tulajdonképpen lényegtelen.
És most megint, harmadszor is (a Friday Night... után két évvel készült még egy lemez Passion, Grace And Fire címmel) összeálltak, kipréselni és megutaztatni ezt az albumot. John McLaughlin, Paco De Lucia és Al Di Meola bizonyára még virtuózabb lett időközben, a flamenco új életet kezdett, elfeküdni mégsem tanácsos, mert azonnal aludni kell. Persze nem olyan unalmas a lemez, mint amilyen a koncert volt: rövidebbek, összefogottabbak a számok, kevésbé parttalanok az improvizációk, de abból az áramlatból csak egyetlen észrevétlen érintés, az örökzöld Manha De Carnaval maradt. Szegény John, szegény Paco, szegény Meola, mintha elhidegültek volna egymástól. Egymás mellett pengettek, akár egy Csehov-darabban.
m. l. t.
The Guitar Trio, Verve/PolyGram
