A három gitár (John McLaughlin-Paco De Lucia-Al Di Meola)

  • m. l. t.
  • 1996. október 31.

Zene

Nekem azzal semmi gondom, ha egy zenekar pénzt akar keresni. Azzal sincs sok, ha újra összeáll. Teszem azt kiprésel egy albumot, ad hozzá pár koncertet, összejönnek a színházak, na bumm. Ennél többet is ártottak már ebben a szakmában.

Hogy október 11-én pillanatokon belül kétszer is megtelt a Sportcsarnok, az természetesen nem a gitártrióról szól, az egy nemzeti karakterű jelenség, amely huzamosabb feltárást kíván. ("Dögtemető" - mondják a szakmában.) Péntek este..., akár azon a 81-es friscói éjszakán, három rongyért belépőt lehetett váltani a mitológiába, ami egy elegáns hely. Mert tizenöt évvel ezelőtt mégiscsak mítoszt teremtett, ahogy ez a három gitáros egymásra (´78-tól ´80-ig Larry Coryell ült Al Di Meola helyén) és a flamencóra talált, ahogy félhangokból is értették egymást, mi meg csak elfeküdtünk, hadd simogasson a számok alól/mögül/fölül sugárzó áramlat. Technika, feeling, gyöngédség - dzsesszlemezek közül soha nem fogyott annyi, mint abból az éjszakából, bár ez tulajdonképpen lényegtelen.

És most megint, harmadszor is (a Friday Night... után két évvel készült még egy lemez Passion, Grace And Fire címmel) összeálltak, kipréselni és megutaztatni ezt az albumot. John McLaughlin, Paco De Lucia és Al Di Meola bizonyára még virtuózabb lett időközben, a flamenco új életet kezdett, elfeküdni mégsem tanácsos, mert azonnal aludni kell. Persze nem olyan unalmas a lemez, mint amilyen a koncert volt: rövidebbek, összefogottabbak a számok, kevésbé parttalanok az improvizációk, de abból az áramlatból csak egyetlen észrevétlen érintés, az örökzöld Manha De Carnaval maradt. Szegény John, szegény Paco, szegény Meola, mintha elhidegültek volna egymástól. Egymás mellett pengettek, akár egy Csehov-darabban.

m. l. t.

The Guitar Trio, Verve/PolyGram

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.