A három gitár (John McLaughlin-Paco De Lucia-Al Di Meola)

  • m. l. t.
  • 1996. október 31.

Zene

Nekem azzal semmi gondom, ha egy zenekar pénzt akar keresni. Azzal sincs sok, ha újra összeáll. Teszem azt kiprésel egy albumot, ad hozzá pár koncertet, összejönnek a színházak, na bumm. Ennél többet is ártottak már ebben a szakmában.

Hogy október 11-én pillanatokon belül kétszer is megtelt a Sportcsarnok, az természetesen nem a gitártrióról szól, az egy nemzeti karakterű jelenség, amely huzamosabb feltárást kíván. ("Dögtemető" - mondják a szakmában.) Péntek este..., akár azon a 81-es friscói éjszakán, három rongyért belépőt lehetett váltani a mitológiába, ami egy elegáns hely. Mert tizenöt évvel ezelőtt mégiscsak mítoszt teremtett, ahogy ez a három gitáros egymásra (´78-tól ´80-ig Larry Coryell ült Al Di Meola helyén) és a flamencóra talált, ahogy félhangokból is értették egymást, mi meg csak elfeküdtünk, hadd simogasson a számok alól/mögül/fölül sugárzó áramlat. Technika, feeling, gyöngédség - dzsesszlemezek közül soha nem fogyott annyi, mint abból az éjszakából, bár ez tulajdonképpen lényegtelen.

És most megint, harmadszor is (a Friday Night... után két évvel készült még egy lemez Passion, Grace And Fire címmel) összeálltak, kipréselni és megutaztatni ezt az albumot. John McLaughlin, Paco De Lucia és Al Di Meola bizonyára még virtuózabb lett időközben, a flamenco új életet kezdett, elfeküdni mégsem tanácsos, mert azonnal aludni kell. Persze nem olyan unalmas a lemez, mint amilyen a koncert volt: rövidebbek, összefogottabbak a számok, kevésbé parttalanok az improvizációk, de abból az áramlatból csak egyetlen észrevétlen érintés, az örökzöld Manha De Carnaval maradt. Szegény John, szegény Paco, szegény Meola, mintha elhidegültek volna egymástól. Egymás mellett pengettek, akár egy Csehov-darabban.

m. l. t.

The Guitar Trio, Verve/PolyGram

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.