mi a kotta

"Egy régi bécsi anekdota szerint a Westbahnhofra éppen megérkezett idegen megkérdez egy bennszülöttet: "Hogyan juthatnék el a filharmonikusokhoz?". "Sokat, nagyon sokat gyakoroljon!" - hangzik a válasz." Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok hajdani törzsgárdatagja és elölülője idézte fel az ismert poént memoárjában (És ezért még fizetnek is...), amelynek voltaképpeni főszereplője a nagy hírű együttes.

"Ebben az időben folyton a Ricordi Kiadó táján lebzselt egy kövérkés, inkább alacsony termetű fiatalember, akinek a homlokára mindig rácsüngött egy fekete hajtincs, mint valami kérdőjel. A hajtincs tulajdonosának jövőjéről kérdez - vajon a költészetben lesz az, vagy a zenében? Egyik mellett sem tudott dönteni." A múlt századvégen látta ilyennek az ifjú Ruggiero Leoncavallót a barát, majd győzedelmes rivális, Giacomo Puccini egyik librettistája.

"Nem szabad az embereknek a szívünket megmutatnunk, a műalkotás általános benyomásával többet érnek. Legalább nem ragadtatják el magukat mindenféle kifordított összehasonlítgatásokra." E szavak kíséretében törölte számozás szerint utolsó előtti, ámde kronológiailag utolsó szimfóniájának egyik tétele fölül az értelmező szöveget Robert Schumann, aki amúgy is azt vallotta, hogy ha a zenének feliratra van szüksége, akkor az "nem a mélyből fakad, hanem valamilyen külső közvetítés hozta létre".

"Az ismeretlenség homályát kedvelő zeneszerző vagyok, valahogy szégyellem bevallani a zeneszerzői tevékenységemet. Ez érthető is. Másoknál ez egyenes dolog, elkötelezettség, az élet célja - nekem pihenés, szórakozás, szeszély, mely elvon az igazi dolgomtól, a tanítástól és a tudománytól. [...] Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni, nehogy rossz hatással legyen a másik tevékenységemre." Alekszandr Borogyin, a jeles orosz kémiaprofesszor vallott ekképp, aki bizony nem túlzott, amikor Liszt előtt bemutatkozva vasárnapi zeneszerzőnek nevezte magát.

"A kétfüzetnyi keringő megjelenése kellemetlenül lepett meg, mert nem egészen úgy jelentek meg, ahogyan megbeszéltük. Helyénvalónak tartanám a megfelelő kártérítést. Egyébként arra kérem, szíveskedjék számomra betekintést engedélyezni a három legutóbbi füzet elszámolásába, mert véget kívánok vetni az ügynek, és ha óhajtja, háromszáz bécsi forintért átengedem a tulajdonjogukat Önnek. Ezenkívül kérek még néhány példányt a Fantáziából." 1823 februárjában írta ezt az elégületlenséget tükröző levelet Franz Schubert egyik kiadójának, Anton Diabellinek, akkoriban tehát, amikor az ambiciózus bécsi zeneműkiadó egyik legnagyobb szakmai sikerének és egyszersmind zenetörténeti megdicsőülésének napjait ünnepelte.

"Ön téved, ha azt hiszi, hogy a Háry János készen van." Az 1926-os ősbemutatót követő ünnepi banketten hűtötte le a korszakos operaigazgató, Radnai Miklós pohárköszöntős lelkesedését a szerző, Kodály Zoltán, aki e szavaival nem csupán a saját igényességét bizonyította, de akarva-akaratlanul a magyar operaírás hagyományához is csatlakozott.

"Óh, barátom, ezt a dallamot jól jegyezd meg! A változatait meg fogod találni az egyik művemben." Egy kétes hitelű, ám kézre eső anekdota szerint e szavakkal fordult kísérőjéhez Mendelssohn, midőn a dél-itáliai Amalfiban a helybéliek táncát figyelte.

"A finn ember szereti az önállóságot, de mindig szívélyes társa barátjának. Ha egy finn ember egymagában van, nyomban házat épít, és szaunát szerel fel. Ha két finn kerül össze, akkor muzsikálni kezdenek: az egyik hegedül, a másik trombitál. Három finn ember könyvtárat rendez be, négy finn énekkart alapít. Öt finn tudományos előadásokat szervez, hat finn újságot szerkeszt, és hét finn falut alkot." Így jellemezte egykoron saját népét egy magyarországi látogatójának a nagy finn, Jean Sibelius, akinek művei két hangverseny programján is ott szerepelnek majd az elkövetkező napok koncertéletének sűrűjében.

A színész Egressy Gábor fia, Ákos örökítette meg ekképpen Petőfi asztaltáncoltató szellemének eredeti válaszait az 1850-es évekből, amikor hazánkon először söpört végig a spiritisztaszeánszok divatja.

"Mondja: miért nincs tizenhetedik Lajos? Van egy tizenhatodik Lajos és egy tizennyolcadik Lajos. Miért nincs tizenhetedik?" A Játék a kastélyban oktondi Titkára firtatja ily naivan az egyszerre dinasztikus és bútortörténeti érdekű kérdést, s hasonlóképpen csodálkozhat rá a jámbor emberfia arra is, hogy a komolyzenében vajon miért találunk számos nevezetes oktettet, ellenben valamirevaló nonett alig akad. (A decettről, ugye, már nem is beszélve.)

"Tekints ide, megszédült ember, tekintsd meg élted képeit! Elvirágzott rövid Tavaszod, kimerült Nyaradnak ereje. Hervad már őszöd az aggkor felé; és közeleg a sápadt Tél, mutatja néked megnyíló sírodat. Hol vannak most a magasröptű tervek, a boldogság reménye, a vágy a hiú dicsőség után, s a gondok súlyos terhe? Hol vannak hát az öröm napjai, a buja bőségben dúskálók? És hol a vidám éjek, a mámorban átvirrasztottak? Hol vannak hát? Hol? Elillantak, mint az álom. Ami megmaradt: csak az Erény."

"Vígoperát írni nem hiszem, hogy megterhelő lenne. A tragédiát ténylegesen megszenvedi, aki írja; az ember gondolatai egy fájdalmas sugallat hatása alatt állnak, amely betegesen túlfeszíti az idegeket. De a vígjátékban lévő tréfa és kacagás felvidítja az elmét és a testet. 'Egy mosoly hozzátesz egy szálat az élet fonalához.' [...] Ön egész életében vágyott egy jó vígoperai témára: ez arra mutat, hogy a nemes veretű komédia művészi vénája virtuálisan megvan Önben.