Minek

Aki látta egykoron (nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek legeleje) a magyar dark-rock pionyírjait, a Fuck Off Systemet, nem egyhamar felejti az élményt -

Minő meglepetés - az idei Szigeten is jelen lesz a meglehetősen tágan értelmezett elektronikus tánczene: élő produkciók (ált. lemezlovassal súlyosbítva), plusz dj-szettek, tomboló partik hajnalig és csendes délutáni matinék, neves külföldi vendégek és az érdemdús hazai versenyzők. Helyszínekben sem lesz hiány, hiszen változatlanul rendelkezésre áll a Tilos Rádió Sátor, meglehetősen változatos (s nem is kizárólag csak elektronikus tánczenei) programmal, szabadtéri és sátorbéli helyszíneken; ismét felállítják a tavaly nagy népszerűségre szert tett szalmabálákat, ezúttal Ballantines Cinetrip-Labiritmus néven, és végül ismét állni fog a Cökxpon Ambient sátorkert is a belassultabb zenék kedvelőinek. Lesz persze mega house-techno centrum is, idén Fényár Hangár néven, s végezetül találkozhatunk témánkba vágó produkciókkal a Wan2 Színpad, az Est Színpad, noch dazu még a Pepsi Nagyszínpad programjában is.

Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.

A jelenleg is zajló futballvébé azt mutatja, hogy a) előretörtek a kis nemzetek, kiegyenlítődik a világ futballja; b) nem történt semmi olyan, ami korábban meg ne esett volna, a kicsik már húsz éve bizonyos természettörvényekben is rögzített periodicitással alázzák a nagyokat; c) a magyarok soha sehova nem kerülnek ki, és egyhamar nem is fognak; d) ez utóbbi, úgy tűnik, senkit nem is érdekel, ennélfogva a mieink végre önfeledt szemlélődésbe merülve, érdek nélkül nézhetik a cirkuszt.

Talán nem túlzás állítani: a B‘lgának sikerült megcsinálnia az utóbbi évek legszórakoztatóbb magyar hangzóanyagát, s ez nem kis részben kegyetlenül mulatságos, egyben jólesően durva szövegeiknek köszönhető. A négy MC mind témaválasztásában, mind megszólalásában - jó értelemben - kilóg a sorból, pedig első ránézésre nem is csinálnak mást, mint kellően kihegyezetten, páros rímekbe szedett formában elénk tálalják a rögmagyar valóság eredendő morbiditását. Rögtön a nyitószám, az immár slágerré avanzsált Ovi szellemesen és fantáziadúsan variálja a kora gyermekkori szocializáció témáját, miközben alaposan felforgatva és nyelvileg is megújítva, finoman beilleszti a ganxta- rap kliséket a középső csoportosok életvilágába. A borító nemhiába fenyeget minket obszcén szövegekkel: jönnek is, különösen a kétrészes, Kalauz címet viselő darabban, ám ott meg tökéletesen helyén van a durvulás. Arról már nem is szólunk, hogy dramaturgiailag is mennyire rendben van ez a folytatásos BKV-ballada, amely mintegy egymás mellé rendelten küldi elénk elébb a bliccelő utasok, majd a közlekedési dolgozók belső monológjait, melyek egyenlő mértékben, szimmetrikusan trágárak, már ahogy gyarló és egyszerű lelkektől ez el is várható. De az alkotók indulata nem kíméli országunk lakosságának szinte egyetlen szegmensét sem: különösen nagyot kapnak az arcukba a húsevők, az autósok, a féleszű fogyasztók, a kamu ganxta-rapperek meg a maradék tízmillió baromarcú - de hát ez már így szokás egy hip-hop albumon, ahol azért alapvetően és rendre az osztó igazság dominál.

Az Etchno nevében hordja két kútforrását: népzene és elektronikus zene, melyet még mindig csak technónak hív népünk. Mondhatni, nem nagy ügy, ilyesféle kombinációra épül az Anima Sound System életműve is - de ez most mégis teljesen más, mert az adott koncepciót (fogjunk bármily népi motívumot, amely éppúgy lehet egy komplett énekszólam, mint egy töredék egy régi siratóból, emeljük ki eredeti kontextusából, és ültessük bele egy másféle, erősen elektronizált környezetbe) vagy tucatnyi képzett zenekészítő/szerző/producer valósítja meg, s mindegyik a maga sajátos dialektusában. Az Etchno - s gondolom, ezzel nem árulunk el nagy titkot - egy színházi előadás, a Vajdai Vilmos-féle TáP Színház azonos című (s lapunkban korábban már méltatott) táncszínházi-összművészeti produkciójának kísérőzenéjeként készült; és a CD-n található klip alapján nagyjából azok is fogalmat alkothatnak az előadásról, akik maguk nem is látták a darabot. Egyébként is: a zenék működnek magukban is, s ha nem is úgy, mint ők, ott a darabban, de azért táncolni lehet rájuk, legalább egy helyben, bólogatva, akár az eperfa lombja.

Az utóbbi idők egyik legfinomabb és legérzékibb lemeze: ez a svéd Koop duótól a Waltz For Koop. Az alapvetően uppsalai illetőségű Oscar Simonsson és Magnus Zingmark már régóta megbűvölt rajongója a hatvanas évek (vokális) dzsesszhangzásának: saját bevallásuk szerint legfőbb inspirációjuk a Bitches Brew előtti zene, mielőtt még Miles Davis funkra cserélte volna a swinget (ennek megfelelően gyűlölik is a "fúzió" kifejezést). Első lemezüket még 1997-ben adták ki, s hamarosan felfigyelt rájuk a világ - újabb felvételeiket Gilles Petterson, Kruder&Dorfmeister vagy Rainer Trüby is kedvencei között tartja számon, a Jazzanova kollektíva pedig nem csupán remixelte őket, de ki is adta lemezüket saját kiadójánál, a Compost családba tartozó JCR-nál.

Szám szerint hatodik sorlemezével jelentkezik a Korai Öröm - legalábbis erre utal, hogy a lemez a 006-os sorszámot kapta, mint tudjuk, a 007 viszont már maga James Bond. Nos, a lemez (hat szám, vagy háromnegyed órányi zeneanyag plusz videó) finom, ehető és rendkívül tanulságos. Az egyes számokat inspiráló hatások számtalan helyről érkeztek, de egy helyen futnak össze - a lemez egységes egész, amit minden tagoltsága (trackek, miegyebek) ellenére jólesik egy lendülettel végighallgatni. Ott van rögtön a nyitószám, egy gyönyörű, elúszós darab: akusztikus gitárral indít, majd Paizs Miklós füttyszavára fonódik rá az immáron elektromos gitár - Szalai Péter gitáros stílusa mindenképpen egyedi és mással össze nem téveszthető: egyszer az anyaegyüttesből ismerős pszichedéliákat tolja, máskor az afrofunk lüktetést metszi kereszbe néhány durva metálos riffel, és van, amikor Shadowsból indít, de egészen máshová érkezik meg. Vérbeli tánczene ez (aki nem hiszi, nézzen meg egyet a zenekar élő fellépései közül), s a zenészek mindent meg is tettek azért, hogy fokozzák a hatást. Felhasználják a repetitív pszichodiszkó teljes eszköztárát, s az élőzenét szépen benövi és foglyul ejti az elektronika: belúpolt dobszekvenciákra rámászik a basszus, majd a konga, a gitár, a szintihangok, a doromb és a nádihegedű. E lemezt hallgatva egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortárs, szórakoztatóan rafinált tánczene hatását - ami, tekintetbe véve, hogy a zenekari tagok közül többen dj-ként (is) keresik kenyerüket, tökéletesen érthető. Ezt a Korai-albumot - vagy legalábbis jó néhány számot róla - érdemes volna kiadni dj-barát vinilverzióban is. Volna mit (és volna mire) rákeverni: hallható itt lüktető funk, lustán induló, füstös dub, breakbeat-témák, tribális hangulatok és némi, gondosan szublimált metál. A hatodik, uccsó szám viszont a Szilvási Band zenészeinek jóvoltából vérbeli roma muzsikával indít, azután sorra belép a dob, a basszus, a gitár, a doromb, és a savas zene utoljára megint átveszi a hatalmat - hogy azután erre meg a cimbalom következzen (Csurkulya József - Besh o droM - jóvoltából), majd a kanna, megint a doromb és spanyolgitár, mintegy keretbe fogva az egészet. A CD-n bónuszként találunk egy jól vágott, nyolcperces videoanyagot a Korai tavalyi európai turnéjáról - nem hiába, a KÖ-t ugyanis ismerik, s a pszichedelikus zene egyik legmarkánsabb, legeredetibb reprezentánsaként tartják számon a világ számos, tőlünk távoli táján is.

Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Kis, meglehetősen ismeretlen, ráadásul német (már megint a friccek) kiadó (nevezett Poets Club kiadó) vállalkozását kell méltatnunk: a fiúk összegyűjtötték és egy lemezen (CD-n és dupla bakeliten) publikálták az utóbbi évek tán legkedvesebb kelet-nyugati hibrid (nagyjából) elektronikus szórakoztató zenéit - a füstös otthon hallgatósaktól a tombolós bulizenékig. A koncepció meglepően egyszerű: legyen benne valami kis orientális jegy: arab-török motívum, szitáron játszott dallam, keleti ütősök, egzotikus vokál, hagyma, csípős öntet - mehet bele minden. A másik oldalon meg ott a jóféle nyugati (többnyire értsd: japán) technika, a sok drót, asztalnyi kütyük, melyeken átfut a hang, s a végén kijön valami egészen más, ami puha, nyugtat, altat, befed - s ha éppen pörget, akkor is békésen, nehogy megint fejjel a mélynyomóban végezze az ember. Az előadókat sem árt méltatnunk - hiszen köztük meglelhetjük a kortárs tánczene szórakoztatóbb, eklektikusabb és a szó klaszszikus értelmében zeneszerűbb ágának derék mestereit (az ő műveiket szokták nu jazz címszóval illetni, mert nevet kell adni a gyereknek, nem is szólva a kutyáról - ő például Buksi, s akkor még örülhet). Nagy örömünkre két számmal is szerepel a korábban már méltatott Dzihan&Kamien duó - elsőre Nitin Sawhney klasszikus

ACompost egyike a finoman lendületes (és német) zenék legendás kiadóinak. Eme kiadványuk, mint címe is mutatja, immár a százas sorszámot viseli - megannyi év és mind a zene jegyiben stb. stb. meg mindegy is, ünnep kedvéért még nem vesz meg az ember egy lemezt, még akkor sem, ha azon percenként csatolják vissza Trianont. Mert a lényeg az a húsz szám, amely most elénk tétetik, s azok zömmel hibátlan darabok, amit, mondjuk, készítőik eddigi munkásságát ismerve, legalábbis elvárhatunk tőlük. A kettő közül (ha már választani kell) talán az első CD az erősebb - rögtön a klasszikus Trüby Trio-szám, a Galicia Zero dB-remixével indít - ez a rafináltan absztrakt latin-funk-izé azután megadja a kezdőlökést, s jöhet a Fauna Flash Wei Chivel, a Kyoto Jazz Massive (a király japcsi zenékről majd később), meg a Les Gammas, azután egy különösen finom item a Salvador Grouptól, de a legütősebb talán mindegyik közül a Syrup álnevű társaság D/A/D című funk őrülete, ami mindenekelőtt elsőrangú tánczene. Az első diszket viszont egy lassú darenbéz és egy enyhén elborult Beanfield után a Worldless People aljasul nyolcvanas retrodarabja zárja, hogy a folytatás átmenet nékül startolhasson némi bossanovával, azután experimentálisabb darabok jönnek, majd mindenek tetejébe az öntet egy afro-funk alapvetés (a Supersempft Wewa című műve, mondjuk ki, emlékmű, ahová koszorúzni járnak majd a rongylábú attasék), a végén egy kis krimidzsessz meg hiphop, s kész az egész. Valami ilyesmire gondolhatott az a nyomorult, aki először merte leírni a nu jazz címkét, és tán nem is tudta, hogy egy müncheni kiadóról beszél, ahonnan árad a jó, és sosem fogy majd ki, akár a sörhab.

Visszatért hát a hírhedett Harvey-Cantor duó, s olyanok ők, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, bár talán még nem felejtettek el mindent. Emlékezzünk csak: 1997 táján, mikor a csapból is bigbeat folyt, (többek közt) ők voltak a nagy királyok: a Freestyle Noize (Uprock EP ugye) meg a Breaker Beats ász darabok voltak, nem is szólva a hatásvadász Audioweb-, Crustation- meg Wubble U-remixekről (Policeman Skank!, Purple!, Petal!). Azután ők is megcsinálták a maguk nagylemezét, az meg már túlságosan is töményre sikerült, tele volt a B-Boy Stance- meg Ruffneck-zsánerű bombasztikus slágerekkel, s végül egész életművüket tönkrejátszották a szemét díszzsokék. Közben jöttek-mentek a zenék, a két anglidióta meg visszajött és játszik, mintha sose múlna a gyermekkor. Az új lemez (Pressure Point) összességében nem rossz, például van rajta néhány kedves darab is, a többi meg nettó önismétlés - az viszont rokonszenves, hogy a léha zene királyai nem szálltak be a ki tud sújtósabb szubbasszust keresztezni a fűnyíró hangjával versenybe. A nyitódarab (Now Is The Time) például derekasan ringatja a fejet, azután egy szokásos tósztolás Tenor Flytól (mint később kiderül, műfajában még mindig ez a legerősebb), azután egy meglepi szám, amelyben egy bizonyos Petra nevű lány énekel, és a zene szép, mintha csak az angyalok hozták volna: szinte már indie-pop, jön is vissza a nyolcvanas évek, mint az árvíz, hiába a nyúlgát meg az impregnált disznóól. Navigator már erőtlenül szól a nyolcvankettes évjáratú putytyogások alatt, de azután vége lesz mindennek, mint a botnak: jönnek a slágernek szánt cuccok, amelyek egy pillanatra sem próbálnak/hagynak elgondolkod(tat)ni a lét rejtelmei felől, megy az ember be a közepébe, azután táncol és felejt, a maradék úgyis törlődik reggelre. A slágerblokk után a végére megint elhatalmasodik a tósztolás, ami magában persze nem is lenne oly nagy baj, csak hát fiaink ezt már nem bírják sem pucával, sem cérnával - mi tagadás, mi sem: a teljes hetvenvalahány perc egy ültő helyből történő befogadása szinte lehetetlen feladat egy eltévedt és unatkozó hegymászó számára is, bár a fagyhaláltól talán megvéd. De panaszkodjunk bár, a Freestylers immár intézmény, amelyről évtizedek múltán hidakat, kisbolygókat és kétbillió lóerős űrdömpereket nevez el a hálás utókor.