A jelenleg is zajló futballvébé azt mutatja, hogy a) előretörtek a kis nemzetek, kiegyenlítődik a világ futballja; b) nem történt semmi olyan, ami korábban meg ne esett volna, a kicsik már húsz éve bizonyos természettörvényekben is rögzített periodicitással alázzák a nagyokat; c) a magyarok soha sehova nem kerülnek ki, és egyhamar nem is fognak; d) ez utóbbi, úgy tűnik, senkit nem is érdekel, ennélfogva a mieink végre önfeledt szemlélődésbe merülve, érdek nélkül nézhetik a cirkuszt.Anégy megállapítás közül az első kettőt alkalmanként zavartan, ám nagyrészt gátlástalanul, a kollíziót észre sem véve szokta volt váltogatni a köztévé képernyőjére szabadult álszakértők hada - az utóbbi kettő ellenben megkérdőjelezhetetlen realitás.
Már majd három hét elszaladt a focivébéből, mire önök kézbe veszik lapunkat, a summa hatvannégy meccsből már csak nyolc (!) van hátra, s boldogan mondhatjuk: kis hazánk eleddig nagyjából simán megúszta az egészet. A meccsek kezdési időpontja éppen ideális (ezúttal nem a késő délutáni kényszeres bevásárlás, avagy a kora esti csoportos szétesés elől veszik el a drága időt) - ráadásul jól tesztelhető vele az errefelé zajló kapitalista építőmunka hatékonysága. Amennyiben a kivetítők és monitorok elé szögezett addikt drukkerek taoista nemcselekvése sem bírná lerontani nemzetközi cégeink, továbbá a vérmagyar kis- és középvállalkozások eredményességét, abból két dolog következhetne: honfitársaink eme időpontokban (délelőtt, kora délután) eddig sem dolgoztak túl sokat - avagy a honi GDP nagyobb részét a lakosság futball iránt immunis része állítja elő. Hogy melyik állítás az igaz, nem tudjuk, bár lehet, a végére, az utolsó aranygól után ez is kiderül.
Az igazi drukker persze rá se hederít az efféle, nem szándékolt, ám sorsszerű mellékkövetkezményekre, inkább dönt, s a szíve választottjával törődik - egészen addig, míg a kis kedvenc (szőrös, fekete, esetleg szőke, másfél mázsa) a nemzetközi ármány, a nyári monszun vagy a túladagolt szaké nyomában bekövetkező formahanyatlás okán időnek előtte, tragikus hirtelenséggel elbúcsúzik a további versenyektől. A gyengék és az állhatatlanok ilyenkor inkább új idolokat találnak, a makacsabbja viszont tovább duzzog, átkot, csalást emleget, lemondja ez évi fellépéseit (vidéki drogdiszkók százai átkozhatják a formán kívüli argentinokat), a többiek meg tovább nézik a nyomorult világító dobozt, míg csak ki nem esik a szemük.
A mezőny
Százszor, ezerszer elmondták már az okosok: lám, körbeért a világ, bárhol teremhetnek jó csapatok. Ez a megállapítás persze olyan öreg, mint a Föld (vagy negyedszázada rendre ezzel jönnek elő az úgynevezett elemzők), viszont hazug és hamis. A vébén sikeresen szereplő csapatok (nem különben a megégett lúzerek) játékosai, mi tagadás, túlnyomórészt kisebb-nagyobb európai szupergruppokban játszanak (már egy Bundesliga-alsóházba vagy francia középmezőnybe tartozó kis csapat is valóságos idegenlégió), ez alól kivételt csak a koreaiak, a japánok nagyobb és a brazilok kisebb része képez, valószínűleg ők sem sokáig. Európának (mármint az EU-bbik felének) már régóta sikerült koncentrálnia a világ futballozni tudó (avagy vélhetően előbb-utóbb megtanuló) részét - erre kiváló példát nyújt a szenegáli csapat, amelynek kerete hétről hétre találkozik a francia bajnokságban, vagy említhetnénk a dettó afrikai kollégákat: a csoportmeccsek után búcsúzni kényszerült Kamerun focistái nagyjából egyenletesen oszlanak el az angol, a francia, spanyol, az olasz és a török bajnokság csapatai között. Ez persze az adott ország válogatottjának nem feltétlenül jó: sokan mondják, hogy az argentin (és részben az uruguayi) válogatott korai kiesése is annak tulajdonítható, hogy az említett világvándorok alig látják egymást, s ez nem csak az öröklött farkasvakságnak tulajdonítható. Sőt, akad olyan botcsinálta látnok is (például Tostao, az egykori brazil klasszis), aki szerint a világban szétszórt dél-amerikai labdazsonglőrök lassacskán asszimilálódnak a befogadó közeghez, elvesztve ezáltal eredeti mélybrazil (-argentin, -uruguayi) jellegzetességüket, és olyanok lesznek, mint mondjuk - óh, irgalom atyja, ne hagyj el! - a németek (ennek meg legfeljebb az egykoron Müller álnéven futó brazil középcsatár örülne, ő is csak későn). A távlatok legalábbis riasztóak: ha a fenti sejtés igaz, úgy sürgősen szanatóriumba kell utalni a mostanában tőlünk Brazíliába hazatért Túliót, mielőtt túl késő lesz. (A tavaszi Túliót látva az átalakulás minden badiszneccser-filmet meghazudtoló sebességgel zajlott le, a változás visszafordíthatatlan, a delikvens már maga is fertőz. Herczeg Miklós alighanem az ő példájára hagyott fel végérvényesen a futással.)
A fenti elmélet persze pontosan annyira meggyőző, mint a többi marhaság, amiket ez alkalommal mintegy kötelességszerűen vezetnek elő a szakértő felek: az úgyszólván kizárólag légiósokból álló horvát, szlovén, francia csapat jól lebőgött, a fele-fele összetételű uruguayi csapat tisztes, a hasonló felállású orosz kevésbé tisztes körülmények közt búcsúzott, a nyolc között ott van a csak hazai játékosokból álló angol és spanyol csapat, meg a brazilok, akiknél csak a kapus meg a kiegészítő emberek játszanak otthon, meg Szenegál, akiknél senki. Már rég hazamentek az argentinok, akik közül (az egy szem Ortega kivételével) mindenki Európában játszik, ám ugyanez korábban, a selejtezők idején még egyáltalán nem zavarta őket.
A játékosok
Lehet, hogy mást vártunk, lehet, hogy ezt, de annyi bizonyos, hogy igazán nagy, világrengető tehetség nem bukkant fel a vébén: a szenegáliak jók, de őket már lehetett ismerni az Afrika-kupából, a japánok híres emberei (Ono, Inamoto, Nakata) már eddig is Európában játszottak, a dél-koreaiak leginkább egységes és megbonthatatlan csapatként fungálnak, néhány kevéssé ismert latin-amerikai ugyan mutatott szép dolgokat is (lásd Cuevas vagy Forlán góljait), azután slussz. Az egyelőre még valószínűtlen, hogy a Klose gyerek volna az új Gerd Müller (ahhoz, hogy mást ne mondjunk, túlságosan jól fésült), Tomasson az angolok elleni döntő meccsen csődöt mondott - ennél-fogva a vébé eddigi nagy sztárjai részben az említetteket leszámítva pontosan megegyeznek az előző, franciaországi derbi csillagaival (pl. Ronaldo, a fogorvosok réme, ahogy Faragó R. frappánsan megfogalmazta). A változás a másik irányban sokkal feltűnőbb: a világfutball állócsillagai már eddig is tucatszám égtek meg - az állomány pontos felméréséhez sokszor elég megnézni a vébé alkalmából ránk szabadított, még az átlagnál is hülyébb reklámokat. Figo, Henry, Joao Pinto, Trezeguet, Desailly, Batistuta, Crespo, Verón, Djorkaeff, Petit - ki hallott róluk? Roy Keane-t már az edzőtáborból hazazavarták (az írek nélküle is minden idők egyik legjobb szereplését produkálták), Zahovic esetében legalább megvárták az első fordulót. A vb tapasztalatai alapján általában véve is elmondható, hogy a nagy reklámcégek emberei az egykori francia vezérkarhoz hasonlatosan rendre az előző háborúra készülnek fel - de ez legyen az ő bajuk. Mindenesetre az állomány immáron alapos ismeretében nehezen tudnánk elhessegetni ama gondolatot, hogy a vébé legnagyobb esélyesei még mindig a hollandok lennének - ennek tükrében kifejezetten sajnálhatjuk, hogy dicső gyarmatosító elődeiktől eltérően ki sem jutottak Ká-Ázsiába.
Minek
