Lemez: Vérükben van (Etchno - a soundtrack)

Az Etchno nevében hordja két kútforrását: népzene és elektronikus zene, melyet még mindig csak technónak hív népünk. Mondhatni, nem nagy ügy, ilyesféle kombinációra épül az Anima Sound System életműve is - de ez most mégis teljesen más, mert az adott koncepciót (fogjunk bármily népi motívumot, amely éppúgy lehet egy komplett énekszólam, mint egy töredék egy régi siratóból, emeljük ki eredeti kontextusából, és ültessük bele egy másféle, erősen elektronizált környezetbe) vagy tucatnyi képzett zenekészítő/szerző/producer valósítja meg, s mindegyik a maga sajátos dialektusában. Az Etchno - s gondolom, ezzel nem árulunk el nagy titkot - egy színházi előadás, a Vajdai Vilmos-féle TáP Színház azonos című (s lapunkban korábban már méltatott) táncszínházi-összművészeti produkciójának kísérőzenéjeként készült; és a CD-n található klip alapján nagyjából azok is fogalmat alkothatnak az előadásról, akik maguk nem is látták a darabot. Egyébként is: a zenék működnek magukban is, s ha nem is úgy, mint ők, ott a darabban, de azért táncolni lehet rájuk, legalább egy helyben, bólogatva, akár az eperfa lombja.

Már az első darab (Bigtétény´s Finest: Lovasok a szakadék felé) megmutatja, hogyan lehet zsíros hip-hop alapokat nyomni egy gyönyörű népdal alá, anélkül, hogy sérülne a világ rendje és eredendő szimmetriája. A Pozsi&Basic által előadott Valamerre már gyorsabb breakbeatdarab, az Amb-féle, gyönyörűen felépített Dusk pedig magában foglalja az előadás s a soundtrack némileg ironikus mottóját is (Nekünk a vérünkbe´ ez van, a magyar muzsika). Anorganik (Deutsch Gábor) darenbézbe fordítja a népi nyersanyagot, Virgács első darabját pedig alapvetően meghatározza a vokalista Grülling Zsuzsa éneke (De szeretnék csillag lenni az égen), amit kiválóan ellenpontoz az enyhén elektrós alap. Ahogy várni is lehet, nem marad el az e tárgyban kötelező irónia sem: a Titusz (alias Portásfej) & The Carbonfools-féle Saddam Churka címétől például nem kell megijedni: jóféle, dubos, lüktető zenedarab, némi orientális, illetve magyar népzenével átitatva. A B‘lga által performált Paraszt a nyitó verzát (Kiskút, kerekeskút a kapu előtt, nem lelem a fijamat, brékelőt) meg a repetitív, emberbázisú tehénbőgést leszámítva alapvetően instrumentális példány (semmi bazmegelős békávézás), de annak módfelett szórakoztató. Hasonlóképpen az Odin-féle Space Gipsy, amely, már címéből is kitalálhatóan, egy roma motívum szomorú sorsát ábrázolja, amint lassan beletörik a szigorú breakbeatformába. Az Aurin-féle folk-darenbéz hibridek a lemez tán legdinamikusabb darabjai, míg a Gergely Attila által készített Csillagom egy e műfajban szokatlanul rövid, ám annál pörgősebb tört ütemes táncdarab. Azután jönnek a négynegyedek, mert az sem maradhat ki: mindenekelőtt az Emil és Jana-féle Kitcsice, ami egy hamisítatlan downtempo bolgárkertész-house: vidám, és táncolásra ingerel, akárcsak a rákövetkező Spacecafe-féle Tavaszi szél vizet áraszt-feldolgozás - messze a legjobb, amivel e tárgyban találkozni lehet (nem is említve itt a Queen- és Def Leppard-féle palifogó borzalmakat). A lemez utolsó darabjai (El Horto, Pseudo System, illetve Virgács és Anorganik) sokkal inkább meditatívak: elringatják az embert, aki azután kikapcsolva és relaxálva ébred egy kissé szétcsapatott gulyásparti végén. A koncepció működik, a kísérlet bevált, a zene önmagáért beszél, meg értünk, magyar droidokért. Teszi ezt oly sikeresen, hogy az ember végül elszemtelenedik, új koncepciót talál ki, s megpróbálja elképzelni, milyen is lehetne a Honvéd áll a Hargitán Elite Force-féle savas-tobolós remixe, avagy miként szólna a Fradi-induló, ha a hírhedt Plump DJ´s tolná a képünkbe.

Minek

(Gipsyhouse/Fonó Records, 2002)