Kicsi szívem, kicsi szám - F. O. System (koncert)

  • Minek
  • 2006. február 9.

Zene

Aki látta egykoron (nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek legeleje) a magyar dark-rock pionyírjait, a Fuck Off Systemet, nem egyhamar felejti az élményt -
az akkor még trióban működő zenekar a maga idejében nagyjából precízen importálta és magyarította a neves külföldi példaképek (Sisters Of Mercy, Fields Of The Nephilim, New Model Army) zenei fordulatait. Ehhez járult még a sajátos, összetéveszthetetlenül bombasztikus szövegvilág és a - dalok keresett személyességét mintegy meghazudtolva - jól megjegyezhető és együtt üvölthető refrének, meg az imázs, mindenekelőtt a gitáros, énekes, dalszerző Mátyás Attila, az emblematikusan arcába lógó hosszú, sötét hajával. Azóta persze sok minden történt - többek között "egy kis haj lehullott", jegyezte meg erről találóan Mátyás Attila, már az újraalakuló koncert alatt -, a lényeg viszont változatlan: még mindig tömegek érdeklődnek az F. O. System iránt. Hosszú félórákig állnak sorban a belépőért, és nagyjából meg is töltik a Petőfi Csarnokot - pedig kíváncsiságuk tárgya már vagy másfél évtizede nem létezik: mindössze egy, igaz, a körülményekhez képest jól sikerült album maradt utánuk. Azt viszont érezhetően rongyosra hallgathatták az elmúlt hosszú évek során, tudniillik a b. közönség valamennyi számot kívülről fújja; néha Mátyás Attilával együtt, néha meg mintegy helyette, ami már csak azért is fontos, mert - különösen a koncert elején - valahogy elfelejtettek kakaót adni a mikrofonsávra. Eme kissé tábortűzi hangulatban újrahallgatva a számokat még jobban előbukkannak a vezérmotívumok: Mátyás korlátozott elemszámból válogatva rakta össze szerzeményeinek szövegét: a dalokat uraló univerzális én folyton zuhan, rohan, ordít, fáj, szenved, körülveszi a sötétség, az árnyak, a hold, no meg a fekete-szürke por, nem is szólva konkrét és képletes szerveinek (karja, lelke, szíve, szája) folyamatos kollíziójáról. És mindez mégis kevés: hiába olvassuk fel papírról, hogy "Nézz rám, ha ordítok a sötétben feléd" vagy "Lassan magával sodor a remegés, ez az üresség, ami elborít már / És a megadás könnyeit letörli rólad majd a valóság", esetleg "Még most is látom magamban / A mozdulatlan arcokat / Ahogy a fájdalomtól bennük / üvölt minden gondolat" - ebből még nem értjük meg, hogyan képes a publikum, köztük e sorok írója is lelkesen kántálni eme látványosan értelmetlen strófákat. A titok nyitja talán a tökéletes szinergia: a szöveg, rendszerbe illesztve, már nem álszubjektív líra, hanem puszta ornamentika, ami mintegy aláfesti a precízen katonás dobalapot (Zana Zoltán hibátlan előadásában) meg Jerabek Csaba jellegzetes basszusjátékát. Ráadásul bővült a korábbi trió felállás is: egy fiatal gitáros-szintis csatlakozásával vastagodott is, meg némileg rockosabb is lett a hangzás. Amúgy sincs sok gondjuk a szelekcióval - szinte hibátlanul lemegy a tucatnyi gothic sláger: a Méggel kezdenek és azzal is végzik, új számok nincsenek, úgyhogy semmi sem zavarja meg a keretes szerkezetet. A publikum átütő lelkesedésénél csupán a zenekarvezető kissé elfogódott, erős megkönnyebbülést tükröző, átkötő szövegei bájosabbak - a néha kissé lusta basszernak szóló "Gyerünk, Csaba!" fordulat már most megérett a klasszicizálódásra. S aligha kéne itt abbahagyni: a rengeteg vidékről érkezett rajongó megérdemelne egy kis országos turnét, az "Olyan kihalt ez a város, olyan üresek a házak" sorok pedig igazán Salgótarjánban, Komlón vagy Békéscsabán ütnének nagyot.

Petőfi Csarnok, február 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.