az akkor még trióban működő zenekar a maga idejében nagyjából precízen importálta és magyarította a neves külföldi példaképek (Sisters Of Mercy, Fields Of The Nephilim, New Model Army) zenei fordulatait. Ehhez járult még a sajátos, összetéveszthetetlenül bombasztikus szövegvilág és a - dalok keresett személyességét mintegy meghazudtolva - jól megjegyezhető és együtt üvölthető refrének, meg az imázs, mindenekelőtt a gitáros, énekes, dalszerző Mátyás Attila, az emblematikusan arcába lógó hosszú, sötét hajával. Azóta persze sok minden történt - többek között "egy kis haj lehullott", jegyezte meg erről találóan Mátyás Attila, már az újraalakuló koncert alatt -, a lényeg viszont változatlan: még mindig tömegek érdeklődnek az F. O. System iránt. Hosszú félórákig állnak sorban a belépőért, és nagyjából meg is töltik a Petőfi Csarnokot - pedig kíváncsiságuk tárgya már vagy másfél évtizede nem létezik: mindössze egy, igaz, a körülményekhez képest jól sikerült album maradt utánuk. Azt viszont érezhetően rongyosra hallgathatták az elmúlt hosszú évek során, tudniillik a b. közönség valamennyi számot kívülről fújja; néha Mátyás Attilával együtt, néha meg mintegy helyette, ami már csak azért is fontos, mert - különösen a koncert elején - valahogy elfelejtettek kakaót adni a mikrofonsávra. Eme kissé tábortűzi hangulatban újrahallgatva a számokat még jobban előbukkannak a vezérmotívumok: Mátyás korlátozott elemszámból válogatva rakta össze szerzeményeinek szövegét: a dalokat uraló univerzális én folyton zuhan, rohan, ordít, fáj, szenved, körülveszi a sötétség, az árnyak, a hold, no meg a fekete-szürke por, nem is szólva konkrét és képletes szerveinek (karja, lelke, szíve, szája) folyamatos kollíziójáról. És mindez mégis kevés: hiába olvassuk fel papírról, hogy "Nézz rám, ha ordítok a sötétben feléd" vagy "Lassan magával sodor a remegés, ez az üresség, ami elborít már / És a megadás könnyeit letörli rólad majd a valóság", esetleg "Még most is látom magamban / A mozdulatlan arcokat / Ahogy a fájdalomtól bennük / üvölt minden gondolat" - ebből még nem értjük meg, hogyan képes a publikum, köztük e sorok írója is lelkesen kántálni eme látványosan értelmetlen strófákat. A titok nyitja talán a tökéletes szinergia: a szöveg, rendszerbe illesztve, már nem álszubjektív líra, hanem puszta ornamentika, ami mintegy aláfesti a precízen katonás dobalapot (Zana Zoltán hibátlan előadásában) meg Jerabek Csaba jellegzetes basszusjátékát. Ráadásul bővült a korábbi trió felállás is: egy fiatal gitáros-szintis csatlakozásával vastagodott is, meg némileg rockosabb is lett a hangzás. Amúgy sincs sok gondjuk a szelekcióval - szinte hibátlanul lemegy a tucatnyi gothic sláger: a Méggel kezdenek és azzal is végzik, új számok nincsenek, úgyhogy semmi sem zavarja meg a keretes szerkezetet. A publikum átütő lelkesedésénél csupán a zenekarvezető kissé elfogódott, erős megkönnyebbülést tükröző, átkötő szövegei bájosabbak - a néha kissé lusta basszernak szóló "Gyerünk, Csaba!" fordulat már most megérett a klasszicizálódásra. S aligha kéne itt abbahagyni: a rengeteg vidékről érkezett rajongó megérdemelne egy kis országos turnét, az "Olyan kihalt ez a város, olyan üresek a házak" sorok pedig igazán Salgótarjánban, Komlón vagy Békéscsabán ütnének nagyot.
Petőfi Csarnok, február 4.
