Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Minek

(ÁYa Basta!/Deep Music Depo, 2001)