Lemez: A Párizsba szakadt tangó (Gotan Project: La Revancha del Tango)

  • Minek
  • 2002. január 17.

Zene

Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.
Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Minek

(ÁYa Basta!/Deep Music Depo, 2001)

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.