Film: Amikor a vak ember sír (feLugossy László-Szirtes János: Tiszta lap)

  • Minek
  • 2002. július 4.

Zene

Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.
Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.

Eb, aki a kanalát

A film, mely egyes pillanataiban road movie-ra, más pillanataiban abszurd kabaréra, egyébiránt pedig nagyjából semmire sem hajaz, egy tekintetben kétségbevonhatatlan bizonyságul szolgál: a két rendíthetetlen és termékeny performer-képzőművész egy pillanatra sem pihen. Az ember egyed- és jellemfejlődésének némely különösen szenzitív életszakaszaiban még hajlamos is volna arra, hogy korlátlanul, mohón habzsolja hősünk dúsan burjánzó ötleteit, ám ez korlátlan mértékben semmiképpen sem ajánlott, mint filmünk példája is mutatja, ebből már nyolcvan perc is megárthat. S ha a patafizikusnak szánt váratlan fordulatok még nem kavarták volna fel kellőképpen a kedélyeket, akkor jönnek az e célra tartogatott performansz- és happeningbetétek: főszereplők vízzel elárasztott pingpongasztalról kortyolgatnak, Sz. János mintegy Tenkes kapitánya modorában, hátrakötött kézzel habzsolja fel egy olajoshalkonzerv tartalmát, hőseink nyílt színen, nyílt láng használatával sütögetik pecsenyéjüket, s mikor ez is elfogyott, jöhetnek a zenés betétek, melyek alapján kitűnik, hogy a negyedszázados evolúció végén feLugossy immár technoid alapokra kántálja az idő vasfogától alig érintett (továbbra is tökéletesen értelmetlen) sorait. Ha valami egyáltalán, hát az teljesen nyilvánvaló, hogy filmünk alkotóit rendkívüli módon megérintette, s kicsit (no azért nem oly nagyon) meg is ihlette a tévé világa. Csak az a gond, hogy a kereskedelmi televíziózás a maga keresetlen, naiv dadaista abszurditásával már régen túllépett a performer rendezőpároson - halovány reminiszcenciákat látunk csupán, puszta vágyakozást és beteljesületlen álmokat, miközben a történet megállíthatatlanul halad a paródiára vett apokaliptikus vég felé. Addig is jöhet minden: tücsök, bogár, vakító harangzúgás, gömbvillámról értekező dús keblű mentősnő, orosz rulettel kinyert verejték, melyet üveglapra kennek, mikroszkóp alá tesznek, onnan is kivesznek és ellopnak, majd áruba bocsátanak sat, sat, a végkimerülésig.

Lóra, csikós, lóra!

Értjük hát: most mindent szabad, az összefüggéstelen elemek közötti kohéziót meg maga a rejtély képezi, csak hát csókolom, mi van, ha nekünk más szerepet szánt a sors? Mondjuk felállunk, és kimegyünk innen, a meleg székből - de hát nem tesszük, tán senki sem teszi, mert valami szörnyűséges módon, alkalmanként mégiscsak jól szórakozunk. Meglehet, a forró július gutaütött hangulatához kiválóan passzol a két elmehunyt alkotó némiképpen öncélú ötletparádéja, s valljuk meg, némely panel tényleg ki lett találva. Például határozottan megüti az embert Wahorn András produkciója, aki cigányzenekar kíséretében énekli a Deres már a határ című betyárnótát (mindezt a közben már eldózerolt, s csak nosztalgikusan emlegetett Tölgyfa klubban), vagy Gryllus Dorka magánszáma, amint elővezeti egy sosem látott, abszurd szappanopera szüzséjét. Az alkotók egyéb ideái inkább már fárasztóak, de hát tudjuk, nyafizni fölösleges, csinálja jobban, aki tudja: ilyen kis pénzből, ilyen kis (szellemi) befektetéssel, kevés munkával, sok szórakozással, egész estés filmet csak a nagyok tudnak összehozni. Közben apraja és nagyja csipszet majszolgatva nem máson tűnődik, mint hogy minek is filmet csinálni, hacsak nem (belső) kényszerből - azaz tán ez lehet az egyik oka, meg aztán sokan is vagyunk (mi, művészek), unatkozunk, azaz dehogy, mit is beszélünk, elvégre az ember élete arról szól, hogy legalább magát mulattassa, ha már a többiek nem teszik meg helyette. Sebaj, legalább kulisszának jók lesznek.

Minek

Tiszta lap, 2002, színes, magyar kísérleti film, 81 perc; rendező: feLugossy László, Szirtes János; szereplők: feLugossy László, Szirtes János, Gryllus Dorka, Kedves Lili, Járai Alfréd, Beke László, Antal István stb.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.