Film: Amikor a vak ember sír (feLugossy László-Szirtes János: Tiszta lap)

  • Minek
  • 2002. július 4.

Zene

Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.
Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.

Eb, aki a kanalát

A film, mely egyes pillanataiban road movie-ra, más pillanataiban abszurd kabaréra, egyébiránt pedig nagyjából semmire sem hajaz, egy tekintetben kétségbevonhatatlan bizonyságul szolgál: a két rendíthetetlen és termékeny performer-képzőművész egy pillanatra sem pihen. Az ember egyed- és jellemfejlődésének némely különösen szenzitív életszakaszaiban még hajlamos is volna arra, hogy korlátlanul, mohón habzsolja hősünk dúsan burjánzó ötleteit, ám ez korlátlan mértékben semmiképpen sem ajánlott, mint filmünk példája is mutatja, ebből már nyolcvan perc is megárthat. S ha a patafizikusnak szánt váratlan fordulatok még nem kavarták volna fel kellőképpen a kedélyeket, akkor jönnek az e célra tartogatott performansz- és happeningbetétek: főszereplők vízzel elárasztott pingpongasztalról kortyolgatnak, Sz. János mintegy Tenkes kapitánya modorában, hátrakötött kézzel habzsolja fel egy olajoshalkonzerv tartalmát, hőseink nyílt színen, nyílt láng használatával sütögetik pecsenyéjüket, s mikor ez is elfogyott, jöhetnek a zenés betétek, melyek alapján kitűnik, hogy a negyedszázados evolúció végén feLugossy immár technoid alapokra kántálja az idő vasfogától alig érintett (továbbra is tökéletesen értelmetlen) sorait. Ha valami egyáltalán, hát az teljesen nyilvánvaló, hogy filmünk alkotóit rendkívüli módon megérintette, s kicsit (no azért nem oly nagyon) meg is ihlette a tévé világa. Csak az a gond, hogy a kereskedelmi televíziózás a maga keresetlen, naiv dadaista abszurditásával már régen túllépett a performer rendezőpároson - halovány reminiszcenciákat látunk csupán, puszta vágyakozást és beteljesületlen álmokat, miközben a történet megállíthatatlanul halad a paródiára vett apokaliptikus vég felé. Addig is jöhet minden: tücsök, bogár, vakító harangzúgás, gömbvillámról értekező dús keblű mentősnő, orosz rulettel kinyert verejték, melyet üveglapra kennek, mikroszkóp alá tesznek, onnan is kivesznek és ellopnak, majd áruba bocsátanak sat, sat, a végkimerülésig.

Lóra, csikós, lóra!

Értjük hát: most mindent szabad, az összefüggéstelen elemek közötti kohéziót meg maga a rejtély képezi, csak hát csókolom, mi van, ha nekünk más szerepet szánt a sors? Mondjuk felállunk, és kimegyünk innen, a meleg székből - de hát nem tesszük, tán senki sem teszi, mert valami szörnyűséges módon, alkalmanként mégiscsak jól szórakozunk. Meglehet, a forró július gutaütött hangulatához kiválóan passzol a két elmehunyt alkotó némiképpen öncélú ötletparádéja, s valljuk meg, némely panel tényleg ki lett találva. Például határozottan megüti az embert Wahorn András produkciója, aki cigányzenekar kíséretében énekli a Deres már a határ című betyárnótát (mindezt a közben már eldózerolt, s csak nosztalgikusan emlegetett Tölgyfa klubban), vagy Gryllus Dorka magánszáma, amint elővezeti egy sosem látott, abszurd szappanopera szüzséjét. Az alkotók egyéb ideái inkább már fárasztóak, de hát tudjuk, nyafizni fölösleges, csinálja jobban, aki tudja: ilyen kis pénzből, ilyen kis (szellemi) befektetéssel, kevés munkával, sok szórakozással, egész estés filmet csak a nagyok tudnak összehozni. Közben apraja és nagyja csipszet majszolgatva nem máson tűnődik, mint hogy minek is filmet csinálni, hacsak nem (belső) kényszerből - azaz tán ez lehet az egyik oka, meg aztán sokan is vagyunk (mi, művészek), unatkozunk, azaz dehogy, mit is beszélünk, elvégre az ember élete arról szól, hogy legalább magát mulattassa, ha már a többiek nem teszik meg helyette. Sebaj, legalább kulisszának jók lesznek.

Minek

Tiszta lap, 2002, színes, magyar kísérleti film, 81 perc; rendező: feLugossy László, Szirtes János; szereplők: feLugossy László, Szirtes János, Gryllus Dorka, Kedves Lili, Járai Alfréd, Beke László, Antal István stb.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.