Talán nem túlzás állítani: a B‘lgának sikerült megcsinálnia az utóbbi évek legszórakoztatóbb magyar hangzóanyagát, s ez nem kis részben kegyetlenül mulatságos, egyben jólesően durva szövegeiknek köszönhető. A négy MC mind témaválasztásában, mind megszólalásában - jó értelemben - kilóg a sorból, pedig első ránézésre nem is csinálnak mást, mint kellően kihegyezetten, páros rímekbe szedett formában elénk tálalják a rögmagyar valóság eredendő morbiditását. Rögtön a nyitószám, az immár slágerré avanzsált
Ovi szellemesen és fantáziadúsan variálja a kora gyermekkori szocializáció témáját, miközben alaposan felforgatva és nyelvileg is megújítva, finoman beilleszti a ganxta- rap kliséket a középső csoportosok életvilágába. A borító nemhiába fenyeget minket obszcén szövegekkel: jönnek is, különösen a kétrészes,
Kalauz címet viselő darabban, ám ott meg tökéletesen helyén van a durvulás. Arról már nem is szólunk, hogy dramaturgiailag is mennyire rendben van ez a folytatásos BKV-ballada, amely mintegy egymás mellé rendelten küldi elénk elébb a bliccelő utasok, majd a közlekedési dolgozók belső monológjait, melyek egyenlő mértékben, szimmetrikusan trágárak, már ahogy gyarló és egyszerű lelkektől ez el is várható. De az alkotók indulata nem kíméli országunk lakosságának szinte egyetlen szegmensét sem: különösen nagyot kapnak az arcukba a húsevők, az autósok, a féleszű fogyasztók, a kamu ganxta-rapperek meg a maradék tízmillió baromarcú - de hát ez már így szokás egy hip-hop albumon, ahol azért alapvetően és rendre az osztó igazság dominál.
Igazságtalanok lennénk, ha a négy beszélő fej mellett nem méltatnánk érdeméhez illően a két dj munkáját: Titusz és Szabi fülnek tetsző, lüktetős hip-hop, funk, ragga, dub s a többi ütemeket nyom a szövegek alá, a hangkollázsok zömmel rendben vannak, s különösen dicséretre méltó, amint a zenész munkatársak kreatívan használják a magyar népszerű zenei hagyományt - ebből a szempontból külön említésre méltó a Nemzeti Hip-hop című, hazafias kiáltványnak álcázott morbid paródia (Tenkes kapitányával turbózva), amelynek, a realitások ismeretében, jó esélye van arra, hogy némely agyatlan komolyan is vegye (meg nem erősített híresztelések szerint a dalt már játszották a legnagyobb parlamenten kívüli párt saját családi adóján is, ami azért, ismerve a körükben regnáló humortalan sötétség mértékét, tán nem is annyira megdöbbentő).
Mindennél többet elmond, hogy a B‘lga első lemezét akár egy ültő helyünkben is végighallgathatjuk: annak ellenére, hogy ez idő alatt több mint hetvenpercnyi tömény matériát kell befogadnunk, garantáltan jól fogunk szórakozni.
Minek
Crossroads Records, 2002
