Molnár Szabolcs

Zenés politikai szatírával és különös szatírjátékkal bővült a Nagymező utcai népszínház repertoárja. Az idei szezonban hat előadást tűztek ki, a vérmes reményűek ötvenes szériát vizionálnak.

Az ördög tragédiája (München, 2010) a madáchi alapmű egyes jeleneteinek szabad parafrázisait fűzte egybe. A Paradise reloaded (Bécs, 2013) Az ördög tragédiájának egyik mellékszereplőjével meséltette újra az ősapa tragédiáját. A továbbcsiszolt változatban (Budapest, 2014) mintha csak a darab végére kitett kérdőjel lenne gránitba vésve.

Nyolcvanegy levél és a bartóki életmű három nagy jelentőségű kompozíciója - távolról ennyi a Bónis Ferenc fordításában és szerkesztésében megjelent kötet summája.

A Witold Lutoslawski halála (1994) óta eltelt közel két évtizedben a személye és a zenéje iránti érdeklődés - szemben sok jelentősnek gondolt kortársával - nem csökkent. Már életében kivívta a nagyvilág elismerését, napjainkban pedig kevesen vitatják, hogy Lutoslawski a 20. századi zene első számú mesterei közé tartozik.

Ha a kodályi álom - az egyszerűség kedvéért nevezzük így az idealizált polgári zenekultúra széles néptömegekben való meghonosítását - megvalósult volna, akkor a recenzens most nem tipródna azon, hogy ajánlható-e jó szívvel a Magyar Narancs olvasójának egy olyan könyv, melynek legnagyobb része kottapélda.

Két alkalommal játszották Szemző Tibor és Forgách András besorolhatatlan műfajú darabját a Művészetek Palotájában. A második előadás után ültünk le beszélgetni Szemző Tibor zeneszerzővel, filmessel, az előadás rendezőjével.

Mahler- és Mozart-műveket hallottunk a Vajda Gergely vezényelte Rádiózenekar (MR Szimfonikusok) legutóbbi hangversenyén. Előbb Mahlert, és csak azután Mozartot, ezzel is jelezvén, hogy a koncert szembemegy az üres programszerkesztői reflexszel, mely szereti a dolgokat a zenetörténeti idő szerint elrendezni.

Bach egyik szólóhegedűre írt szonátája concertóként szerepel a februári koncertnaptárban. A műfajváltásért felelős zeneszerzőt Thaiföldön értük utol. Azt mondja: arrafelé folyamatosan javul a helyzet, nálunk meg egyre romlik.

Bartók Béla egy maga kifundálta dallamról írja 1931-ben, hogy annyira "hű utánzata bizonyosfajta magyar dallamoknak, hogy még a legjártasabb zenefolkloristát is tévedésbe ejthetné a származás megállapításánál".

Gulyás Anna nem tánczenére táncolt, Szűcs Péter (klarinét) nem tánczenét játszott. Történt viszont valami más. A gesztusok, a testtartás, a lépések, a forgások (közönségesen: a tánc) plasztikus jelentéssé fordították át a felhangzó darabok ritmikáját, tempóját, dallamát. Mindezt annak ellenére is üdvözölni lehetett, hogy az átfordítások a kiválasztott művek - mint amilyen a tökéletesen absztrakt Dal Luciano Beriótól vagy a New York Counterpoint Steve Reichtől - értelmezésének körét valamelyest szűkebbre szabták.