Esemény

Tér/Zene

  • Molnár Szabolcs
  • 2013. február 24.

Lokál

Gulyás Anna nem tánczenére táncolt, Szűcs Péter (klarinét) nem tánczenét játszott. Történt viszont valami más. A gesztusok, a testtartás, a lépések, a forgások (közönségesen: a tánc) plasztikus jelentéssé fordították át a felhangzó darabok ritmikáját, tempóját, dallamát. Mindezt annak ellenére is üdvözölni lehetett, hogy az átfordítások a kiválasztott művek - mint amilyen a tökéletesen absztrakt Dal Luciano Beriótól vagy a New York Counterpoint Steve Reichtől - értelmezésének körét valamelyest szűkebbre szabták.

Szerény veszteség a szakbarbárnak, tiszta nyereség a közönségnek. A Berio-darab előadásából igazi musiktheater lett, melyben színész volt a zenész és a táncos - valahogy úgy, ahogy ezt egykoron Mauricio Kagel elgondolta. Szerencsére idehaza is van néhány színházi műhely és rendező - a Krétakörtől a Szputnyikig, Zsótértól Mohácsiig -, amely és aki elgondolkodik rajta. A klarinét Szűcs kezében nemcsak hangszer, hanem bot vagy egy végtag meghosszabbítása is lehetett; a táncos pedig nem kizárólag a zenére, hanem a zenészre is reagált. Szűcs Steve Reich darabját egészen kiválóan tálalta, a táncos - érzésem szerint - sokat merített egy immár legendásnak mondható Reich-koreográfiából (legalábbis a kompozíció első tételében), melyet nem is oly rég a Trafóban láthattunk a Rosas társulattól. Gulyás sem a zene gesztusvilágát tette láthatóvá (ellentétben a Berio-darabbal), hanem a szerkezetét. Kedves Csanád Változó interferenciák című kompozíciójának ősbemutatójához egy harmadik megoldást választott, a zenéhez narratívát társított, mintha a zene eleve történetmesélős volna.

A koncert második fele hagyományos koncertté vált, feltéve, hogy Wettl Mátyás filmre írt munkája és az élő klarinétszóló együttese része a hagyománynak. A többiek - Solti Árpád, Mark Mellits és Wayne Siegel - darabjai e koncertrész hangulatfelelőseinek bizonyultak, a hangulatra pár napig még emlékezni fogok, a darabokra aligha.

FUGA, január 20.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.