Bach Máté-passiója szólt nagypénteken a Művészetek Palotájában. Az együttest régi barátunk, Philippe Herreweghe vezényelte. A zenészek tökéletes stílushűséggel játszottak, de magára a stílushűségre mint interpretációs mozzanatra egyetlen gesztust sem fecséreltek. Előadásuk maradéktalanul közvetítette Bach teológiai és etikai elgondolását a halálról mint a feltámadás előfeltételéről. Jézus halála pedig egyetemes halál és újjászületés, s így mindjárt érthető lett, hogy Herreweghe miért szólaltatja meg oly természetességgel a passiózene itt-ott felbukkanó pasztorális hangját. S ekként azonnal (teológiai) értelmet is nyert a monumentális mű minden szegletét átszellemítő szimmetria, amit Herreweghe nem valamiféle öncélú zeneszerzői truvájnak, hanem a mű lényegi tartalmát közvetítő formai elemnek láttatott. S mint a régi barátok társaságában szokás, mindezt a maga csendes módján hozta a muzsikusok és a közönség tudomására. Eszményi hangú kórusában zömmel férfiak énekeltek, a hat alténekes között egyetlen hölgy volt. A koráldallamokat éneklő szopránok hangját viszont további nyolc énekesnő erősítette. Az áriákat egy-egy kórustag dalolta el, és a két "főszereplő" (az Evangélista és Jézus) is megőrizte civilségét. Lehetne ínyenckedni a hangszeres szólóteljesítmények felett - micsoda oboa-, oboa da caccia- és gambajátékot hallottunk! -, csak hát ezzel is a lényegről terelnénk el figyelmünket: az egész előadás lelkületéről, a muzsikálás tisztaságáról, arról az önmagába feledkezett, őszinte és legkevésbé sem dagályos áhítatról, melyet még a legnagyobb zenészek is oly hosszadalmas kerülő utakon érnek csak el. A passió zárókórusa után az egyetlen adekvát reakció a kirobbanó, ujjongó öröm volt a közönség, akarom mondani: a közösség részéről.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 29.
