A világ folyamatosan újrateremtődik. Az isteni barkácsolás egyes fázisairól beszámol a Könyv, a többi az apokrif hagyomány része. A Könyv néha zavarba ejtően hiányos. Például kikre gondolhatott Isten, amikor Ábel gyilkosára, Káinra jelet tett, hogy "aki találkozik vele, meg ne ölje"? Káin pedig elbujdosott, s nagy magányában "megismerte feleségét, az fogant és Hénochot szülte". Mindez nem lenne oly meglepő, ha 1) Ádámnak nemcsak Évától születtek volna utódai, 2) ha nem Ádám lenne az első ember. Eötvös Péter magyarországi bemutatóként elhangzó új operája az apokrif hagyománytól inspirálva Ádámot Isten által teremtett, köztes lényként képzeli el: embernek, aki érti Isten szavát, és közvetíti is az édenen kívül élők számára.
A Teremtő gondoskodik hozzávaló társról (Éva), de mások is szemet vetnek rá, nem is sikertelenül. Ádám első felesége Lilith, a megátkozott démonanya, Éva csak a második. Ádámot Lucifer (miként Madáchnál) szembesíti a jövővel, abban bízva, hogy a jövőt borzasztónak és leélhetetlennek tartja majd. De Ádámnak nincs igazi választása, mert Éva teherbe esik. Eötvös Évája ráadásul provokatívan áldozatszerű - ki hagyná őt magára? A jól ismert szopránnaivák hangján énekel, megváltásban reménykedő, sodródó, áldozati szerepre kijelölt nőnek mutatja magát. Talán az is. Mellette egy férfi hősnek, gyámolítónak (atyaistennek) érezheti magát. De itt van Lilith, akiben vonzó, hogy akarja a férfit, az ő ajkain máshogy cseng az "isten vagy". Minden hangja csábításból és érzéki vágyakozásból van kikeverve. Nem árulja el, hogy a gyönyör pusztán a felszabadulás eszköze. Ha ugyanis Ádámtól embert szülne, megszabadulna attól az átoktól, hogy csak démonok anyja legyen. Ádám dilemmája a férfi alapdilemmája: a szülő által betáplált vágyképnek engedelmeskedjen (horgonyozzon-e le Taminóként Pamina mellett), vagy járja az önmegsemmisítés érzéki-izgató útját (zuhanjon-e Trisztánként Izolda ölébe).
Eötvös operájában sokfrontos meccset vívnak. Lucifernek és Lilithnek elszámolnivalója van Istennel. Éva öntudatlanul meccsel Lilithtel. A labda szerepét minden meccsen Ádámra osztják. Ádám a középső hang, pozíciója a drámai szituációk érzékeny pontja, Ádám felel az egyensúlyért.
Ádám azonban nem óhajtja ezt a szerepet eljátszani. Sem a darab elején, sem a darab végén. Ádám a döntésre kijelölt személy, de Ádám nem vibrál (és semmisül meg) a lehetséges alternatívák erőterében, mint Tannhäuser; nem tétovázik, mint Hamlet; nem teszi öntudatlanul a jót, mint Parsifal. Leginkább elréved a semmibe, hangját elfátyolosítja, feltornázza a falzett magasságaiba. Könnyűségre, nemtelenségre vágyik. Kamasz fiú, öregemberek problémáival. Kapunyitási pánik - mondhatnánk, s mi azért vagyunk itt a földön, mert Ádám (bármennyire is szerette volna) nem pusztult bele.
Korántsem biztos, hogy a darab szövege erről szól. Átírás ide, újrastrukturálás oda, a madáchi parabola és a genezis ősképeinek ballasztjaitól a mű (még) nem szabadult meg, s ezek a ballasztok az operát az értelmezések egész sora számára hagyja nyitva. A Lilithnek van aktuálpolitikai, világpolitikai és ökopolitikai relevanciája; az esztétizáló értelmezés számára továbbra is fenntartja a textológiai pepecselés lehetőségét, s akkor még nem beszéltünk arról, hogy a librettó helyenként az iskoladrámák moralizálását és a személyiségtréningek pszichologizálását nyújtja. A work in progress szövegkönyvet hárman jegyzik: Albert Ostermaier, Mezei Mari és Eötvös Péter.
A zene viszont számomra egyértelműen férfidrámát körvonalaz, a kőbalta keresetlenségével hatol az ember bőre alá, mélyen a húsba. Van ebben az Eötvös-zenében valami atavisztikus, ösztönös és zsigerien naiv. S ennek nem mond ellent az sem, hogy kompozíciótechnikai értelemben a pillanatok nagyon is mérnökiek, a partitúra technokrata szemléletről árulkodik. De igaza lehet Vajda Gergelynek, amikor úgy fogalmazott, hogy a Lilith zenéjét az elemi reflexekre hallgatva kell befogadni. A budapesti előadást szerencsére ő vezényelte. Minden hókuszpókusz nélkül. Munkáját a világos tagolás, a nyugodt tempók, a tiszta felületek és a plasztikus hangképek dicsérték. A Rádiózenekar remekelt. A bécsi produkciót jegyző, egyébként igen megbízható Walter Kobéra vezénylésekor (2013 októberében) nem is hallottam ennyire erősnek a darab hétköznapi egzisztencializmusát, hektikus, harsány volt, mint a teremtés zűrzavara.
A szerényen félig szcenírozottnak hirdetett előadás nemcsak lényegében, hanem legtöbb részletében is azonos volt a Neue Oper Wien tavalyi produkciójával, de csiszoltabb, érettebb vokális teljesítményekkel. Jelenleg ezt tekinthetjük a Paradise reloaded végleges formájának.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 23
