Most Mahler, illetve a IV. szimfónia volt az origó, ez a nevezetes, a szerzőre beszédesen nem jellemző, "egyfelvonásos" darab, a végén a szürreális-naiv dallal, melynek szövege egy éhenkórász szegénygyerek mennylátomását mintázza (Das himmlische Leben). A vokális zenét szimfóniával ugyancsak beszédesen nem keverő Mozartot viszont Mahler maszkjában láttuk viszont, a háromtételes Prágai szimfóniát (K 504) - mintha e háromtételesség valamiféle hiányosságot reprezentálna - Vajda az Un moto di gioia kezdetű betétáriával megnövelve szólaltatta meg. A harmadik tételben (a hiányzó menüett helyén) felcsendülő darab egykor a Figaro házasságához fűzött alkalmi kiegészítés volt.
A Mahler-darab interpretációjának legjobban sikerült részletei fényesen igazolták, hogy a Rádiózenekar tökéletes Mahler-előadásra predesztinált zenekar. Az első tétel indítását, a második tétel hegedűszólóit körbeölelő gyengéd hangzást, a harmadik tétel eufóriába oldódó eufóniáját csak kiragadott példának tekinthetjük. Ám sajnos legalább ilyen könnyen sorolhatnánk kiragadott példákat pontatlanságra, pongyolaságra, melyeknek okát valószínűleg a felszínesebb próbamunkában jelölhetnénk meg. Hogy a negyedik tételre besurranó Váradi Zita nem tudta felvenni azonnal a szimfónia fonalát, érthető. Mozart szimfóniájába hasonlóan surrant be, majd surrant ki, s ezzel komoly dilemmát okozott a koncertáriákat általában tapssal nyugtázó közönségnek. Persze nemcsak ez okozott fejtörést, nem szívesen magyarázom például, hogy az egyes formarészek második elhangzáskor miért voltak rendre csiszoltabbak, precízebbek és élvezetesebbek.
Művészetek Palotája, február 18.
