A zene saját ideje

Dobszay László: A klasszikus periódus

  • Molnár Szabolcs
  • 2013. március 28.

Könyv

Ha a kodályi álom - az egyszerűség kedvéért nevezzük így az idealizált polgári zenekultúra széles néptömegekben való meghonosítását - megvalósult volna, akkor a recenzens most nem tipródna azon, hogy ajánlható-e jó szívvel a Magyar Narancs olvasójának egy olyan könyv, melynek legnagyobb része kottapélda.

A kodályi álomban ugyanis Dobszay László munkája biztosan élénk társadalmi diskurzust váltana ki, melyre egy öntudatos sajtóorgánum "hivatali kötelességből" is reagál.

A 2011 nyarán elhunyt zenetudós, karmester és pedagógus mintegy "mellékesen" vezette elő mára legendássá vált előadásain a klasszikus zene formaképzési elveiről vallott nézeteit, elegánsan megkerülve, felülírva az e tárgyban meghonosodott, minimum másfél évszázada csiszolódó terminológiákat és szemléletmódokat. E nagyon is perszonális koncepció lényegében fejben formálódott és nem akart keretelméletté válni. Dobszay élete végén határozta el - mások mellett Kurtág György unszolására -, hogy ha nem is rendszerbe kényszerítve, de legalább leltárszerűen tankönyvvé formálja e koncepciót. A kiadáshoz szükséges utolsó simításokat már nem ő, hanem Wilheim András végezte el.

A könyvet lapozgatva nemcsak a szemináriumok egykori hallgatója előtt rajzolódik ki Dobszay jellegzetes profilja. Egy tanáré, aki valamennyi tapasztalatát és élményét a pedagógiai hasznosíthatóság szempontjai szerint is rendszerezi. Márpedig itt nem kis tapasztalatról beszélünk. A nemzetközi élvonalban jegyzett népzene- és gregoriánkutató tapasztalatáról; a kórusvezető (Schola Hungarica) tapasztalatáról, az iskolateremtő egyházzenész és a tudományszervező tapasztalatáról. Egy intuícióvezérelt tudós portréját ismerhetjük meg, s aki már találkozott a maga szakterületét intuitíve művelő kutatóorvossal, atomtudóssal vagy irodalmárral, az tudhatja, hogy egészen ritka speciesről beszélünk.

A példákat - miként épülnek fel a klasszikus mesterművek a legkisebb egységtől a legnagyobb formákig - Dobszay elsősorban Mozart műveiből sorolja elő, ám nemcsak a mozarti zene, hanem a zene általános interpretációs problémáira is felhívja a szakember figyelmét, míg a nem szakmai közönséget a zene okos hallgatásában, a zene értésében segíti. S ha "csak" annyi haszna van a könyvnek, hogy általa Mozartot okosabban hallgatjuk, akkor már megérte a fáradságot.

Dobszay könyve egy nagy haszonnal járó általános szempontot is felvet. A hagyományos (vagy sematikus) formatani szemléletet - melyet gyakran jellemez egyfajta redukáló hajlam - átugorva (megkerülve), inkább beszél formálásról, befogadói oldalról pedig a formálás követéséről. A forma kvázi "történik", a zenei folyamatok legjellemzőbb tulajdonsága tehát az, hogy miként tagolják az időt, illetve miként hoznak létre olyan időstruktúrákat, melyek sem a fizikai idővel, sem a hétköznapi időtapasztalattal nem állnak szoros kapcsolatban. Világos, hogy Dobszay - ugyanúgy, mint a 20. század második felének nem egy zeneszerzője - már nem hangmagasság-paraméterek alapján gondolkozik a zenei formáról. Miközben Mozartról beszél, kortársi zenetapasztalatot érvényesít. S hogy ebben kövessük, nem is biztos, hogy akkurátusan végig kell rágnunk magunkat a rengeteg kottapéldán.

Editio Musica Budapest, 2012, 264 oldal, 3500 Ft

Neked ajánljuk