Nagy István

A tavalyelőtt berobbant White Lies pár évvel lemaradt a 2000-es évek közepén tetőző nagy Joy Division-revivalról, de a To Lose My Life című bemutatkozó lemez tartalmazott annyira jó slágereket, hogy az ember elnézte nekik a fáziskésést. Ráadásul a legendás manchesteri elődön kívül sikerült még magukévá tenni a Depeche Mode-ot, a Tears For Fearst, az Echo & The Bunnyment és a Midge Ure-féle Ultravoxot is.

Valami lehet a portlandi levegőben vagy talajban, mert elég sok jó zenész bukkant fel onnan az utóbbi bő másfél évtizedben. Elég csak a Dandy Warholst, a Modest Mouse-t, a Shinst, a Blitzen Trappert vagy a néhai Elliott Smitht említeni - na meg a Decemberistset. A jóllakott óvodás kinézetű Colin Meloy vezette öttagú zenekart sokan az Arcade Fire-höz hasonlítják, ami a kevésbé szokványos hangszerek (tangóharmonika, nagybőgő) miatt némileg megállja a helyét, kanadai kollégáikhoz képest viszont meglehetősen más zenei előképekkel rendelkeznek.

Van az a Magyarországon sajnos ritkán átélhető pillanat, amikor az ember olyan előadó koncertjére tud elmenni, aki éppen művészi sikerei csúcsán jár, és akinek szerte a világon izgalommal várják a fellépéseit. Az énekes-hárfás-zongorista-dalszerző Joanna Newsomról jelen pillanatban mindez elmondható, hiszen tavalyi, Have One On Me című lemeze túlzás nélkül a világ összes jelentős poporgánuma év végi listájának élmezőnyében végzett.

A Quimby úgy lett szép lassan az ország legnépszerűbb koncertzenekara az elmúlt években, hogy utoljára 2005-ben jelentetett meg lemezt. Közben persze azért kijött egy s más: válogatás, EP-k, a Most múlik pontosan című dalukról meg kiderült, hogy a legkedveltebb magyar dal a Youtube-on - még ha nem is az ő előadásukban, hanem a Csík Zenekaréban. Az első helyre emelkedéshez kellett a Kispál és a Borz fokozatos széthullása, végül pedig megszűnése is, no meg az, hogy nincsenek ifjú titánok a színen, akik Kiss Tibiéknek konkurenciát jelentenének.

Szűk nyolc hónapon belül másodszor lépett fel Magyarországon Recoil nevű projektjével Alan Wilder, aki 1982 és 1995 között még a Depeche Mode sorait erősítette, de az elharapózó belső problémák következtében kivált a zenekarból. Második budapesti fellépése előtt beszélgettünk vele.

Majd' tizenöt éve, 1996 nyarán láttam legelőször a Heaven Street Sevent a Szigeten, amikor még éjjel is lehetett koncerteket adni. Azóta láttam őket vagy ötvenszer, és ötvenegyedszerre is megnéztem a programot, mert az A38-on tartott jubileumi buli mindenképpen különlegesnek ígérkezett. Már a pár nappal korábban a Szeparéban, csak barátok előtt tartott zártkörű koncert is bizonyította, hogy lesznek meglepetések, a hajón viszont végképp volt minden, aminek ilyenkor lennie kell.

Valljuk be, azért erre már lehetett számítani. Dr.

Vannak zenekarok, melyek negyedszázados jubileumuk felé közeledve mondanivaló-hiányban szenvednek, és már csak nosztalgiaturnékra képesek - és vannak azok az együttesek, melyek ekkor is valósággal ontják magukból az albumokat, szinte pillanatnyi leállás nélkül. A walesi Manic Street Preachers ez utóbbi kategóriába tartozik: a tavalyi Journal For Plague Lovers után bő egy évvel már itt is az új lemez.

Minden popújságírónak megvan a legkellemetlenebb interjúalanya - ezen sorok írója például Tony Allenről őriz keserű tapasztalatokat. Amikor az új-zélandi származású, de Angliában élő riportert, Zane Lowe-t kérdezték hasonló emlékeiről, akkor Nick Cave-et választotta, amibe talán belejátszott egy kicsit a némileg viccesnek tűnő ausztrál-új-zélandi rivalizálás is. Lowe a gyufát amúgy azzal húzta ki Cave-nél, hogy az első Grinderman-lemez kapcsán megkérdezte tőle: miért éppen ötvenévesen készített egy szexközpontú, tesztoszterontól duzzadó alfa-hím-lemezt.

Sokan nem tekintik nagy veszteségnek, ha egy zenekarból kiszáll a basszusgitáros, ami helyből szamárság, ha pedig az Interpolról és Carlos Denglerről van szó, akkor meg főleg az. A New York-i poszt-posztpunk zenekar narcisztikus hajlamú tagja még feljátszotta az új dalokat a negyedik lemezre, aztán békességgel távozott - ideiglenes helyettese a Tortoise-ban és a Zwanben is megfordult David Pajo lett.

Ha egy filmsztár zenélésre adja a fejét, abból ritkán sülnek ki jó dolgok. Az üdítő kivételt Juliette Lewis jelenti, akit a kereskedelmi siker eddig elkerült ugyan, de azért mindig érdemes odafigyelni rá. Múlt heti budapesti fellépése előtt telefonon beszélgettünk vele.

Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerű egészségnek örvendő Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsőséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevű zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelőadóként visszatért, egyszerűen nem bír hibázni.