"Utálom a hippiket, mert a hippik cikik" - hangoztatja gyakran Eric Cartman a South Parkban. Arról nincs információ, hogy a Fleet Foxesról mi a véleménye, bár Robin Pecknold frontember mindig is tiltakozott az ellen, hogy őket hippiknek nevezzék. Az imázsukat végigmérve nehéz lenne Cartmant meggyőzni - Pecknold például úgy néz ki, mint az a favágó, aki több hónap vagy akár év után most merészkedett elő ismét az erdőből, és a civilizációból a kunyhóba visszatérve jön csak rá, hogy megint nem vett borotvát, de sebaj, majd jövőre.
Pedig a Fleet Foxes nem az az igazi remetezenekar: javarészt Seattle-ből származnak, mely város leginkább ugyebár rosszkedvű grunge-együttesekről nevezetes, és nem szőrmók barokk folkhéroszokról. Pecknoldék három évvel ezelőtti, cím nélküli debütalbuma csendes bombaként robbant a poszt-posztpunk lecsengése után - a nyilvánvaló Bob Dylan- és Neil Young-hatások mellett a gazdag vokálokban ott voltak a Beach Boys harmóniái és persze még sok minden más, például a Fairport Convention, a Crosby, Stills & Nash, a Byrds és a Band. A lemez nemcsak szakmai, hanem anyagi sikert is hozott, és aztán jött egy némileg elkerülhetetlen kreatív blokk, de a Fleet Foxes most végre visszatért, és megint sikerrel pályázik az év végi listák élmezőnyébe.
A zenekar állítólag most direkt nyomasztóbb, szomorúbb albumot szeretett volna, melynek központi témája az öregedés, ami furcsa, hiszen Pecknold még csak idén töltötte be a huszonötöt. A dalokat a barátnőjével való szakítás is inspirálta, de aztán jött a happy end: a szóban forgó hölgy a számokat meghallgatva visszatért a Rumcájsz-hasonmáshoz. A cím ne tévesszen meg senkit, blues nincs itt egy szál se, folk viszont annál több, csupa olyan hangszerrel (az akusztikus gitár mellett hegedűvel, bendzsóval, mandolinnal, citerával, lanttal, meg ki tudja, még mivel), amik talán már Tinódi Lantos Sebestyén korában is léteztek. Szól azért néha zongora, sőt nagy ritkán a szólógitár is felcsendül, például a Beatles kései dolgait idéző Grown Oceanben. Visszatérve a dalszövegekre és az öregedésre, a lemez a következő versszakkal indul: "Most már idősebb vagyok, mint az apám és az anyám, amikor megszületett a lányuk - mit mond ez el rólam?" A Battery Kinzie-ben meg még durvább a helyzet: "Egy reggel arra ébredtem, hogy rohadnak az ujjaim, haldoklóként ébredtem, esély nélkül." Központi téma még a magány, például a Bedouin Dressben, a többtételes címadó dalban és a Brian Wilson hatásának le nem tagadható jeleit viselő The Plains/ Bitter Dancerben.
"Miért élünk, ha úgyis meghalunk?" - kérdezi Pecknold a Blue-Spotted Tailben, ami akár egy elveszett Simon & Garfunkel-dal is lehetne, a Pink Floyd More-os korszakát megidéző, epikus The Shrine/An Argument végén pedig kifekszik a főhős a tengerpartra, és szép lassan hagyja, hogy a dagály besodorja a testét a vízbe. Azért mégiscsak sikerült valamit eltanulni azoktól a morózus seattle-i grunge-fejektől.
Sub Pop/Warner, 2011
