2010 a geekek éve volt: tarolt Kick-Ass, Scott Pilgrim meg Mark Zuckerberg, és ha egy olyan gyógyegér, mint Ben Gibbard feleségül vehet egy annyira bájos színésznőt, mint a She & Him duóban zenészként is jeleskedő Zooey Deschanel, akkor egyértelműen jó idők járnak a korábban lesajnált SZTK-szemüveges, testnevelésből már a kinézetük alapján felmentett exbalekokra.
A szóban forgó úriember zenekarára, a Washington államból tizennégy éve indult Death Cab For Cutie-ra (ilyen nevet is csak geekek adhatnak...) már korábban rámosolygott a szerencse: 2004-ben leszerződtek egy nagy kiadóhoz, az Atlantichez, és az egy évvel később már náluk kiadott ötödik album, a Soul Meets Body című zseniális slágert tartalmazó Plans befért az amerikai top 5-be, a 2008-as Narrow Stairs pedig meg sem állt a lista csúcsáig. Ráadásul nem azt a kifejezetten rádióbarát zenét tartalmazta, hanem a zenészek kinézetéhez hű keserédes indie popot, melyet hazai vonalról esetleg a Modest Mouse-hoz és a Nada Surfhöz lehetett hasonlítani, a tengeren innenről pedig talán a Belle And Sebastian jelenthette a legközelebbi analógiát.
Hogy 2011 is a geekek éve lesz-e, még nem tudni biztosan, mindenesetre a Death Cab For Cutie legújabb albuma, a Codes And Keys bajosan járul hozzá a további sikerekhez. Pedig a kezdeti jelek biztatóak voltak: a New Moon filmzenéjéhez készített Meet Me On The Equinox kellemes sláger volt, és ennek a lemeznek simán a húzódala lehetne - de nem került fel rá. Van viszont helyette új irányvonal: számos dalban, például a nyitó Home Is A Fire-ben tömény elektronika zúdul a gyanútlan hallgatóra - olyan, mintha belassított drum & basst hallanánk, amire ezektől a csávóktól nemrég még senki nem számított. Gitárt bevallottan keveset használtak, több dal, így a Portable Television, a címadó tétel és a dobot teljes mértékben nélkülöző Unobstructed Views is zongora-alapú - utóbbi a lemez kevés kiemelkedő pillanata közé tartozik elnyújtott intrójával és kellemes vonós aláfestésével. A gitár a Stone Roses-os maxiban, a You Are A Touristban legalább hangsúlyos, az Underneath The Sycamore viszont a Coldplay későbbi, szarabb cuccait idézi.
És hogy azért ne csak panasz legyen: a Doors Unlocked And Open egy izgalmas posztpunkos darab, Joy Division-ös basszussal (ráadásul Gibbard egyfolytában azt hajtogatja benne, hogy "isolation"), de ettől még a Codes And Keys egy túlságosan steril indie-AOR alkotás, mely lehet, hogy célt téveszt: a régi rajongóknak túl mainstream, a rádióbarátoknak meg még nem eléggé az. Talán nem ártana ismét független vizekre evezni.
Atlantic/Warner, 2011
