A közel tíz éve indult karrier első állomása a bombaként berobbanó Original Pirate Material volt 2002-ben: a "mockney", vagyis kamu londoni akcentussal rappelő birminghami srác mindenkit levett a lábáról egy olyan időszakban, amikor a popszínteret a garázsrockzenekarok uralták. A két évvel későbbi A Grand Don't Come For Free pedig egyenesen szupersztárt csinált belőle - a happy enddel záruló konceptlemez eljutott a lista első helyéig, akárcsak a róla kimásolt sláger, a Dry Your Eyes. A 2006-os The Hardest Way To Make An Easy Livingen a középosztály problémái helyett már a hírnévvel járó nehézségekről regélt a borítón egy Rolls Royce-szal pózoló Skinner, és ez amolyan fordulópont volt a karrierjében: sokan vélték úgy, hogy a nagy siker rossz hatással volt rá, és túlságosan megnőtt az arca. Számukra volt csattanós válasz a 2008-as, pozitívabb Everything Is Borrowed, melyen hősünk megbékélt önmagával, és megmutatta, hogy a humora továbbra is a régi.
Most pedig itt a búcsúlemez: a Computers And Blues valóban (ahogy Skinner előzetesen mondta róla) egy sötét, futurisztikus album. Ezzel persze nincs is semmi gond, de a seregnyi vendégsztár (Sharlene Hector, Laura Vane, Clare Maguire énekesnők, valamint Robert Harvey a Musicból) segédletével felvett dalok az ég adta világon semmit nem tesznek hozzá a Streets-életműhöz. Működik a bevált recept: rap a verzékben, vendégének a refrénben, rövid dalok, helyenként jópofa szövegek, de semmi több. Nincs sláger, nincsenek kiemelkedő pillanatok, a témák sem izgalmasak, legfeljebb egy-két reflexió a modern tömegkommunikációra, ami érdekes: az Outside Inside-ban szóba jön a torrentezés, az OMG-ben meg a Facebook, amikor is Skinner meglátja, hogy szíve hölgye "kapcsolatban van". Az egyetlen emlékezetesebb darab a záródal (Lock The Locks), melyben a főhős kiüríti íróasztalát, és elhagyja az irodát a dobozaival. Persze úgyis tudja mindenki, hogy ezzel csak a Streetsnek van vége, Mike Skinnernek nem - jön még ő a mi utcánkba, vagy mi az övébe.
Atlantic/Warner, 2011
