A londoni Noah & The Whale második, 2009-es albumának (The First Days Of Spring) ott a helye minden idõk legjobb szakítós lemezeinek élmezõnyében, ráadásul sok más, hasonló témájú mûvel ellentétben õk nemcsak nyavalyogtak, hanem már a kiutat is próbálták meglátni. Konkrétan Charlie Fink frontemberrõl volt szó, aki Laura Marling énekesnõvel való szakítását tárta akkor a világ elé. És visszatérve a kiútra: a harmadik albumon egyrészt már ott az alapigazság az elsõ kislemezre másolt sláger címében (L.I.F.E.G.O.E.S.O.N.), másrészt az eddig megszokott indie-folkot vidám, szintetizátoros gitárpop váltja. "riási tehát az elkanyarodás az olyan elõadóktól, mint a Belle & Sebastian, az Arcade Fire és az Elbow - a csak címében sötét Last Night On Earth-öt egy kicsit talán a Snow Patrolhoz lehet hasonlítani, de ennél még õk is érdekesebbek. A melankólia alighanem jobban fekszik a Noah & The Whale-nek, mert ezúttal nyoma sincs annak az izgalomnak, amit a legutóbbi alkalommal még képesek voltak kiváltani. Fink hanghordozása néha kifejezetten irritáló, a dalok pedig érdektelenek: a Life Is Life-nak már a címe is rossz, a Give It All Back nem más, mint a Summer Of 69 újraírt változata, a Waiting For My Chance To Come pofátlan Tom Petty-nyúlás; egyedül a Line címû szám képes egy kis bizsergést okozni. Kár értük, de hát biztosan csinálnak még ennél jobb lemezt is, ha megint jön valami szakítás. Addig meg kihúzzuk a First Days Of Springgel, vagy esetleg a 2008-as debüttel, a Peaceful The World Lays Me Downnal.
Mercury/Universal, 2011
***
