Ha az ember nem nézett volna a színpadra (a két kaliforniai csávó imázsa tökéletesen megfelel az antipunk eszményképnek), azt is gondolhatta volna, hogy vérbeli punkok zenélnek. A Black Flag irányából érkezõ hatás letagadhatatlan, és nemcsak azért, mert egy feldolgozást is lenyomtak tõlük - tegyük hozzá: ez volt a kevés felismerhetõ dalok egyike. Ha egyáltalán lehet dalokról beszélni egy ilyen összefüggõ, meglepõ módon a basszusgitárt nélkülözõ zajörvény kapcsán, és ezzel el is érkeztünk a negatívumhoz, ami nem más, mint a számok hiánya, bár a fanatikus rajongók (vannak itt ilyenek?) biztosan felismerték és elkülönítették õket.
A legtöbb ismerõs hang a tavalyi albumról, az Everything In Betweenrõl érkezett, a többi meg nehezen volt azonosítható, de a lendület és az energia, no meg a stagediving és a közönségben zenélés végül is feledtette a dalszerzõi hiányosságokat. Spuntnak emellett olyan hangja van, amit a tehetségkutatók elsõ fordulójában kiröhögne a celebzsûri, és sem õ, sem társa nem kezeli dzsesszkonzervatóriumi szinten a hangszerét. Amivel végsõ soron nincs gond, számtalan fakezû zsenit adott már a poptörténelem a világnak, de az is biztos, hogy nem lenne szabad beszopni az összes olyan zenekart, amit a Pitchfork kiemel a blogoszférából. De persze az is lehetséges, hogy csak én voltam túl józan.
A38 hajó, április 18.
***
