Az, hogy Michael Stipe, Peter Buck és Mike Mills közben mégsem süllyedt le soha a lesajnálandó, unalmas dinoszaurusz-kommunába, elsősorban annak volt köszönhető, hogy élőben lenyűgözőek maradtak - lásd például a 2008-as szigetes fellépést. Az Accelerate-tel kivívott szakmai siker pedig azt jelezte, hogy továbbra is érdemes alkotó zenekarként számolni velük, úgyhogy sokan kíváncsiak voltak a Collapse Into Now-ra. Ami úgy indul, mintha egyenesen az előző album folytatódna: a Patti Smith énekével is megtámogatott Discoverer egy jópofa rockdal, az ezt követő All The Best meg még rockosabb, és ebben a frontember üzen a fiatalabb nemzedéknek: "Megmutatom a srácnak, hogy kell ezt jól csinálni." Ezt követően viszont olyan dalok jönnek, melyek az Accelerate-ről teljes mértékben hiányoztak - akusztikus, lassú felvételek, hol több (a sokak által az 1992-es Drive pozitívabb változatának tekintett Überlinben), hol kevesebb (az alig hallható Eddie Vedder közreműködésével felvett It Happened Todayben) sikerrel. Szintén ebbe a kategóriába sorolható a 2008-as Houston című dalra, na és a Katrina hurrikán által szinte elpusztított New Orleansra utaló Oh My Heart: amíg Stipe 2008-ban azt énekelte, hogy "ha a vihar nem öl meg, akkor majd a kormány", addig most már "a vihar nem ölt meg, és új kormány van" sorokkal örül Barack Obama sikerének.
A kellemes Every Day Is Yours To Win után is gyors és lassú darabok váltják egymást. Az előbbiek közül kiemelkedik még a Mine Smell Like Honey és különösen a Peacheszel felvett Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatter, a zárást pedig mindenképp fontos megemlíteni, az ugyanis nem más, mint a New Adventures In Hi-Fi legjobb pillanatait is idéző, ihletért ezúttal is Patti Smith-hez nyúló spoken wordös Blue, ami tovább szilárdítja az együttes megingathatatlannak tűnő pozícióját. A poptörténet megmutatta, hogy ennyi idősen egy zenekar sem tudott már csúcslemezeket gyártani, de a középkorú generációból még mindig az R.E.M. csinálja a legjobb albumokat. És ez is nagy szó.
Warner, 2011
