Sántha József

"Ez a könyv a zsenge szerelemről szóló könyv lett volna. Ennek reméltem. És ez lett" - írja Tandori valahol a könyv vége felé, a kézírásos részben. Kommentár ez, egy újabb vetület és a regény körvonalainak finom átsatírozása. Most nem egymásra rajzolt felületekről beszélhetünk, hanem elkülönült, kikényszerített más-világokról, amik azonban a legkevésbé sem lépnek fel a hihetőség látszatával, szinte csak a virtuális gondolkodás jelezeteként funkcionálnak. Csak amit kitalálunk, az nem feledhető, gondolhatja a szerző, mármint a jobbik része.

Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.

"Az én időmben a Paksi halászcsárda söntésébe jártak azok az írók, akik a Bolond Istók szinte vándortémává nemesedő folytatását kívánták volna megírni" - mondá egy deresedő szakállú szerkesztő, mikor a kezembe adta e könyvet. S lám, most a honi irodalomtudomány egyik legjelesebbje, Géher István hatvan fölött verses regény írásába kezd; és mint tudjuk, nem előzmények nélkül próbálkozik a szépirodalommal, a legkülönbözőbb klasszikus formákban (anakreoni dalok, haiku) tett kísérletei nagyon is tehetséges, eredeti költői megszólalásról árulkodnak.

Melyik világ az igazi? Mindkettő nem lehet. Az egyik így igaz, a másik úgy igaz? Az egyik valóságos, a másik nem. De mindkét világ megrendít és már-már térdre kényszerít. Az egyik a szépségével, a másik a kegyetlenségével. A csoda és a szenny. Az egyik világ ember nélküli, csak természeti jelenségek, állatok, plüssmacik vannak benne. No meg mesebeli vagy vicces alakok. A másik világ túlhumanizált, már-már démonian emberi. De míg a mesevilág képei önmaguk tiszta körrajzát adják (Takács Mari illusztrációi), a másik könyv hideg színtócsáiban fuldokló, groteszk, elesett figurák foszforeszkálnak (Demeter Ádám képei). És mindkét könyvben a rajzok már-már egyenértékűek a szöveggel. Más dolgok vannak földön és égen, de az egyik azoknak szól, akik éppen ennek a világnak az éteri hangjait nem hallhatják. A rettegés, az aberráció uralta "gyermeki" világ nehéz ajtaja nem tárul a másik világ impresszionizmusba öltöztetett csodái felé.

A magyar származású svájci írónő korai elbeszéléseit és drámáit tartalmazó kötet mind tematikájában, mind hangvételében a világsikert aratott Trilógiájának előzményeként olvasandó. Abban a huszadik század furfangos és bonyolult regényszövéseihez képest is újszerű és (talán nem túlzás) zseniális szerkezeti találmánnyal képes három regényen keresztül lebegtetni, hogy a főhős (Lucas és Claus) egyedül vagy ketten van/vannak.

"Térjek vissza kopaszabban vagy parókában?" - kérdezi előző kötetében az író (Hazatérésem naplója), amikor harminchárom évi távollét után mexikói otthonában hazatérése körülményeiről töpreng. A már otthon nemzetközi hírnevet szerzett Mrozáek töretlen pályát tudhatott maga mögött, drámaíróként, az abszurd és a lengyel drámai hagyományok folytatójaként (Tangó, Emigránsok) meghódította fél Európát, a másik fele pedig akkortájt nem volt kíváncsi rá.

>"Mishima ma nem gyakorlatozik" - gondolta Masita tábornok 1970. november 25-én, amikor a többször Nobel-díjra jelölt japán író négy tanítványával behatolt az irodájába, és hagyományos szamurájfegyverekkel kényszerítették, hogy teljesítse Mishima kívánságát. A tábornokot védeni igyekvő tisztek közül többet is életveszélyesen megsebesített, majd az összehívott többezernyi helyőrség előtt, az épület mellvédjéről beszédet mondott, amelyben Japán és a honi hadsereg második világháború utáni méltatlan, megalázott helyzetére hívta föl a figyelmet, és lázadásra szólította őket.

Nincs gyógyír az esztéta bajára. Ha Kemény Zsigmond kapcsán tudni szeretné, mi is hát a történelmi regény, ilyen útmutatást kap: "Az az egyébként sem különösen kielégítő megkülönböztetés, mely szerint Kemény társadalmi és történeti regényeket írt, a keletkezésüket az olvasásuktól elválasztó idő növekedésével egyre kétségesebb értelművé válik, hiszen a mai olvasónak már a reformkor is történelem, nemcsak a XVII. század." Ezek szerint sok-sok lombhulltával minden regény történelmi regénnyé nemesedik, mint a jó bor.

Biciklivel kapcsolatban? - kérdezte. De Oroszország nem felel. Gyönyörűen szól a csengő, széllé változik és süvölt a darabokra hasított levegő, minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország.

"Megérteni egy költeményt annyit tesz, mint helyes okokból élvezni" - írja Eliot A kritika határa című tanulmányában. Az olvasó elidőzik a költői megszólalás "hallható" anyagában, a hang mértékül és támaszul szolgál számára, megbízik benne.

"A Monarchiát kötöm" - mondja a Roth-regények egyik visszatérő hőse, Chojnicki gróf a steinhofi tébolydában a Birodalom széthullása után, kezében egy félig kész harisnyával.

Már Péterfy Jenő, máig legértőbb és legeredetibb, Kemény Zsigmond regényeit elemző tanulmányában (1881) felveti a kérdést, hogy az életrajz alapos ismerete és dokumentumai nélkül alig fölfogható mindaz a bonyolult és ellentmondásokkal teli jelenség, amelyet Kemény Zsigmond életműveként ismerünk. Lukács György "a legnagyobb és leggondolkodóbb magyar írók egyikének" nevezi, Péterfy pedig az egyetlennek, "kinél az élet fölfogása eredeti s mély; az egyetlen, kit regényírók közül (...) a külföld klasszikusai mellé állíthatnánk".