Nincs gyógyír az esztéta bajára. Ha Kemény Zsigmond kapcsán tudni szeretné, mi is hát a történelmi regény, ilyen útmutatást kap: "Az az egyébként sem különösen kielégítő megkülönböztetés, mely szerint Kemény társadalmi és történeti regényeket írt, a keletkezésüket az olvasásuktól elválasztó idő növekedésével egyre kétségesebb értelművé válik, hiszen a mai olvasónak már a reformkor is történelem, nemcsak a XVII. század." Ezek szerint sok-sok lombhulltával minden regény történelmi regénnyé nemesedik, mint a jó bor.
Nem ez a jellemző azonban Szegedy-Maszák majd húsz év után újra megjelent Kemény-monográfiájára. Kitűnő könyvének bevezetőjében részletes összefoglalást nyújt a negyvenöt után gyorsan teret nyerő regényelméleti kutatásokról. Hasznos tananyagként forgatható ma is, milyen új eredményeket értek el a realizmus képlékeny fogalmának tisztázásában. Különösen a regény tér-idő problémájának, az elbeszélő nézőpontjának és helyzetének elemzése kínál tartalmas szempontokat a romantika utáni kor regényvilágának megértéséhez.
A tudós kutató felteszi a kérdést, melyik Kemény legjobb regénye, és határozottan a Rajongókra szavaz. Sokan, sokféleképpen elemezték e műveket, és mindig ugyanaz a három regény volt dobogós (Özvegy és leánya, Rajongók, Zord idő), de koronként és elemzőkként más volt a sorrend. Most úgy érzem, megvallva, hogy sokáig a szerzővel értettem egyet, mégis a Zord idő az a mű, ami a legmélyebben szól ki a múltból, ami szünet nélkül megráz és gondolkodtat, ami a legteljesebben fejezi ki a régmúlt eszméit és a jövő talányos bizonytalanságát.
A regények szerkezetének strukturalista elemzésekor sok segítséget kaphat az olvasó, hiszen Kemény szövevényes történeteinek a kibogozása sohasem volt egyszerű feladat a mindenkori olvasó számára. Ugyanígy hasznos információk birtokába jutunk az elbeszélői viszony tisztázásakor. Ezek a regények változatos formában íródó történetek, belső monológok, írói töprengések, párbeszédek, történelmi kitekintések váltakoznak bennük, néha távlatokban figyelő, máskor egészen közeli képeket festő, időben néhol kihagyó vagy a lényeges dolgokról lemaradó elbeszélés jellemző rájuk.
Nagyon lényeges szempont, mennyiben realisták Kemény regényei, vagy a mából nézvést, kissé modernebbül fogalmazva: mennyiben haladta meg Kemény ezekben a regényeiben a romantikát. A cselekményszövésről, a jellemek összetettségéről, a lélektani motívumok szerepéről szóló tüzetesebb elemzések sem győznek meg, hogy ne gondoljam úgy: még ezekben a legrealisztikusabb regényeiben is csak hibernálva van a romantika mint stílus, mint életérzés és cselekményszövés. S mihelyt sorsdöntő fordulathoz ér a regény, az addig dermedt rész kiolvad. Összefüggésben lehet ez azzal is, mint Szegedy-Maszák kitűnően látja: "hogy a regényt minden nemzeti irodalomban föl kellett emelni a magas költészet rangjára, s ezt a magyar irodalomban Kemény végezte el." Stilisztikailag viszont egy erősen romantikus anyag állt a rendelkezésére, hiszen költői képekben oly gazdag prózájában vitathatatlan Vörösmarty és a romantika hatása. Az egyszerűbb nyelvezet csak a Zord idő egyes részeiben jelenik meg. (Néhány oldalát akár Krúdy is írhatta volna!)
Legfőképpen pedig azért nem ragadható ki a romantikából, mint ahogy a monográfia is megállapítja, mert Kemény történelmi regényei rendkívül teátrálisak. Mintha egy opera hatalmas színpadán játszódnának, ahol tömegek vonulnak, csoportok zúgolódnak, ahol áriák (szónoklatok, belső monológok), duettek szakítják meg a tömegek tompán morajló kórusát. Ahol fény és árnyék, közeli és távoli nézőpont váltakozik az elbeszélésben.
Van valami szimbolikus erő a regények címében is, ami a történetek egészét átszínezi. A Rajongókban mintha mindenkit indokolatlanul túlhevítene ez az oktalan profetikus vagy csak szenvedélyes megnyilatkozás. A regény központi jelenetében, az operás csúcsponton Laczkó István szaggatott, téboly érintette monológja a romantikus stílus mintapéldája lehetne. A Zord idő címéből pedig a bomlás, a vertség és a szétesés képe bomlik ki minden pillanatban. Hiába teljesítenek erejükön felül a szereplők, egy rettenetes és szinte európai méretekben is páratlan tragédia (tragikomédia?) részesei lesznek: Izabella királynő, Werbőczy, Turgovics, Martinuzzi. Egy belső és roppant súlyos lefelé húzó erő tartja mozgásban a panoptikumot. És látnunk kell, a legzsúfoltabb és legszínpadiasabb regényterek Kemény műveiben vannak.
Már-már szürreális az öntudatát, külső, belső kontrollját veszítette, de mechanikusan tovább mozgó alak, Turgovics bíró figurája, aki megcsalatva, becsapva a törököket vezeti Buda várába: "hogy látja-e a janicsárokat? s csakugyan látott holmi phantasticus alakokat, mintha lebegnének, megnyújtva, megrövidítve, foszlányokká osztva magukat. (...) Nagy mesterség volt kilesnie: vajon a lábmozgatás vak merész próbája közt, feje elé vagy hátra akar-e esni?"
Ugyanakkor olyanok ezek a regények, mintha a történelem lázmérői lennének. Nyilvánvaló a kapcsolat az elveszített szabadságharc után látott, elmondhatatlan és abszurd személyes élményekkel. Ezt azonban a strukturalista elemzés teljesen figyelmen kívül hagyja. Az elfogadott, örökbe kapott értékrend és küzdőtér teljes széthullása a legmagasabb lázas állapot egy magát érvényesnek tudó gondolkodó lény számára.
S van még valami nyugtalanítóbb is: a váratlan halál dramaturgiája. A Zord idő és a Rajongók két szegett szárnyú Elemérje úgy préselődik bele a történelembe, hogy jellemük, helyzetük vagy a véletlenek folytán esélyük sincs a túlélésre.
És rémisztő, már-már huszadik századot sejdítő modernsége az a hasonlóság, ahogy A per végén Josef K. és a Zord idő Komjáthy Elemérje a hóhérok kése alá kerül. Megragadják a testet, lemeztelenítik a nyakat, és egy éppen ott heverő kőre helyezik a fejet. Egy harmadik látja ezt, felismeri, befogadja a látvány irracionalitását. Mintha a kivégzés látványának és folyamatának mechanizmusa tárná fel hirtelen a világ valódi értékközömbösségét, amit eddig elkendőzött a történések monotóniája.
Olyan érzésünk van, mintha egy seb megtalálná a kijáratot a testből.
Kalligram, 2007, 298 oldal, 2800 Ft
