"Megérteni egy költeményt annyit tesz, mint helyes okokból élvezni" - írja Eliot A kritika határa című tanulmányában. Az olvasó elidőzik a költői megszólalás "hallható" anyagában, a hang mértékül és támaszul szolgál számára, megbízik benne. Ha hiszünk a hangban, mert olyan tartalmakat közvetít, aminek egyes elemeihez már közünk volt valaha, élménnyé vált egyszer bennünk, akkor elfogadjuk a versek mégoly szeszélyes vonalvezetését is, és gazdagabban térünk meg az útról, mint ahogy elindultunk.
Térey János legújabb, sokadik verseskötetében nem csak egy hang van, a költői hangok sokasága hallik, mintha egy hangerdőben járnánk. Eltéved, aki az eddigi kötetekhez hasonló logikával a kijáratnál keresi a bejáratot ebben a költői világban. Mert a hang mindig imitál, mindig utánoz valamit, kapcsolatot keres más költői világokkal, ráfekszik más költemények dallamára, és hosszasan utazik rajta. Baj volna ez? Egyáltalán nem.
Erőteljes költői indulása óta mintha egy vékony pallón egyensúlyozott volna, saját életének (legalábbis a versek eddigi egójának) rommá lett helyszínei, zajlásai, szomorú emlékei felett. Nyelve, ami egyszerre volt nagyvárosi folklór, birtoklóan tárgyias és sziporkázóan gondolati-asszociatív, nagyon érzékenyen és mégis szívbemarkolóan kínálta az olvasó elé ezt a világot. Mindig villanófényszerűen láttatott, több síkon és helyszínen volt képes játszódni egy időben, de mindezt a forma zavartalanul sima felülete alatt. Petri volt talán ebben mestere, de nyelvi leleményeiben gazdagabb, filozófiájában szegényesebb nála. Kivagyiságában talányos, kisszerűségében modern, dühös őszinteséget játszó és szerethető.
Most eme pallóról lelépve, elhagyva a fájdalmakkal, kopott albérletekkel és sajgó szerelmekkel teli belső tájat, egy tágasabb tér színpadára lép, és szerepeket öltve magára változatos jelmezekben és helyszíneken felbukkanó idővándor lesz.
Nem ritka ez a fajta hangváltás a mai magyar költészetben, Rakovszky Zsuzsa hasonló pályát tudhat maga mögött, amikor az életszagú "helyzetdalok" után szerepversek monológjai következtek, s végül a nagyepika felé fordult. (Csak Tandori bírja rezzenetlenül önnön személyiségének gigantikus súlyát évtizedek óta, de nála a játék beépült már ebbe a szerepbe.)
Térey már a kötet nyitó versével (Fagy) szinte odaszögezi az olvasót a metafizikus angol költők képi és fogalmi világához. Gyönyörű verset ír az idő és a hit kapcsolatáról, az elárvult istenről, aki az elmúlás rettenetével szeretné magához kapcsolni hűtlenségükben is imádott híveit, de azok egyre inkább elszállingóznak, értelme nélkül hagyják. Még a nagy barokk költőkhöz (Milton, Gryphius) képest is tud újat mondani e százszor megénekelt témában, téli tájba vetített víziója a kötet egyik legszebb darabja.
Ha tovább lapozunk a kötetben, hasonló verscsodákra akadunk, szinte elképesztő, mennyire érzékeny és kifinomult nyelvi és képi eszköztára van, verselési képesség tekintetében talán az egyik leggazdagabb mai magyar lírikus. Néhány versében túlságos tökélyre is viszi a dolgot (Caprice, Beauséjour), annyira belefeledkezik az Eliot-versek hangulatába és "conversation galante" modorába, hogy tökéletes az illúziónk, mintha Eliot-verset olvasnánk, a Prufrock vagy az Egy hölgy arcképe sorai mozdulnak bennünk.
A jeles romkutató Téreyt, aki már bejárta Drezdát, Varsót, hogy a múlt eltűnt falai között szerelmeket és sorsokat álmodjon újra, itt sem hagyja el eme szenvedélye. Hol Hadrianus császárként kereng "buda utcáin, Aquincum romjai között, hol a lipótvárosi eltűnt pályaudvar fű alatt rejtező nyomait fürkészi. De amíg a Drezda-versekben az újraéledő Gerdák és Sonják és a romok hangja szőtte újra, mint egy álomban, a régmúlt jelent, és ez a jelen fájt, mint a soha be nem vethető hűtlenség nászi ágya, itt ez a hang nem olyan természetes és sodró, mint a régi. Sok apró dolog zavarja a versolvasó örömét: "Egy bevállalós batavus (...) Állig fegyverben úszott át 'Budára' ". Hát ezt hogyan tehette? A Császár-költő "Az eltelt idő teljes tudatában (?!) Helyszínelésre" indul, azaz körbenéz Óbudán. Egy kicsit ez is sok.
Mintha fölöslegesek lennének azok a versek is a kötetben, amelyekben a ma politikusait, köztisztviselőit gúnyolja. Plebejus lelkülettel ostorozza a hatalmukat mértéktelenül gyakorlókat, de költőnk szájából, aki gyönyörű versében (Öröm) már-már hedonista, az élet különféle örömtárgyait képtelenül élvezni tudó személyként mutatkozik, ez a megszólalás kissé naiv vagy patetikus. Megtudhatjuk, hogy a költő is részesült díjban: "Sikerdíjukat ugyanazok osztják, / Kik téged tüntettek ki. Láthatod, / A közép koronája is ragyog." (Korona) (Ússzam át a "Danuviust" teljes páncélzatban, ha értem, hogy költőnk itt mire gondol!)
És jönnek a hangok, mindenfelől és mindenfélén:
A Lipótvárosi Teherből József Attila szólal ki, a Pénz című versből John Donne, de még Eliot Macskák könyvébe is belekortyol, holott már több hangját megidézte (A Fekete Berta), Milton tükréből talán a Milton-versek fordítása miatt Tóth Árpád ("Miféle fáklyás angyal gyújt gyehennát..."), Isten szerelméből a korai Pilinszky... S ez így megint sok.
De még Térey régi hangja is mintha csak önnön paródiája lenne az egyes versekben, a nyelvi erő és üde káprázat helyett oly gyakori az eredetieskedő modorosság (A gyönyörű gyár című ciklus), hogy az olvasó elbizonytalanodik.
S akkor még nem szóltunk a mindenkori kritikusait megfegyelmezni akaró "Doktor Faustus panaszolkodása" című költeményről, amelyben az őt ért (jogos vagy jogtalan) bírálat szerzőjéről ilyen hangot enged meg magának: "A féltékeny szív nem tudhat gyönyörről (...) Lombként kihullsz a könyvből." (Ez meg a duk-duk affér Adyja, mint már annyiszor Téreynél.)
Az a gyanúnk, szóról szóra igaz, amit A hét hazugság című verse végén ír: "Úgy őrzi tévedését legbelül / A férfi, / Hogy elfelejt a kínról emberül / Beszélni." / "Az ég alatt bejárja bajt hozó, / Nagy útját / Az élet és a hozzá tartozó / Hazugság."
Magvető, 2006, 151 oldal, 1990 Ft
