"Még nem készült el magával" - Krúdy Gyula: Publicisztikai írások 2.; Regények és nagyobb elbeszélések 6. (Könyv)

  • Sántha József
  • 2008. május 29.

Zene

Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.

Talán az ország legtermékenyebb újságírója az a fiatalember, aki tizenhét évesen mint a Szabadság című lap leendő korrektora, bokáig érő fehér bundában érkezik Nagyváradra, és tetemes cechet csinál a Lloyd kávéházban, francia pezsgővel itatván a törzsvendégeket, hogy aztán éjfél után túszul ott marasztva a lap tulajdonosa váltsa ki a "gróf urat", ahogy magát adresszálja. Mint a Publicisztikai írások 1. kötetéből kiderül, 1895-96-ban több száz írása jelenik meg a kisebb vidéki és fővárosi lapokban, és közel ötszáz oldalt tesz ki másfél év termése. A Publicisztikai írások 2. kötete ennél szerényebb, hiszen 1895 decembere és 1900 májusa között már csak kétszázötven oldalnyi újságcikket ír. Nagyvárad csak rövid kitérő, fél év után Pestre költözik.

A magyar Rastignac

Õ a magyar irodalom Rastignacja, aki tele ambícióval, késő romantikus életérzéssel és persze üres zsebbel érkezik, hogy meghódítsa a millenniumra készülő fővárost. Ír bálokról, temetésről, ír bűnügyi tudósításokat, ír recenziókat és hihetetlen, de igaz, azt lódítja, hogy Párizsba utazik, és riportot készít korának híres írójával, Georges Ohnet-val. Hangulatos képet fest a párizsi életről, annak lump művészeiről, miközben bizonyíthatóan sosem járt Bécsnél nyugatabbra. Az életmű szempontjából a Rudolfról írt cikkei a legfontosabbak, akit későbbi regényeiben megpróbál mitikus alakká növeszteni (Õszi utazások...), de végül Alvinczi Eduárdban (Szemere Miklós) talál olyan figurára, aki egy halott királyfinál bonyolultabb alakként hordozza magában a magyarság fájdalmas ábrándjait, korának atavisztikus téveszméit. ("Nem boldog a magyar!" - mondá sokszor Alvinczi).

Mint e fontos korszak szemtanúja mindent magába gyűjt, minden irodalmi és társadalmi eseményt elraktároz, hogy később majd e korban játszódó regényeiben olyan fenséges könnyedséggel emlékezzen az évtized több száz kávéházára, elfeledett irodalmi alakjaira.

A legmulatságosabb és legemlékezetesebb írások egyike, amit a nála jó negyedszázaddal idősebb nyíregyházi író, Kálnay László novelláskötetéről ír (Jaj és kacaj). Hiába a régi barátság, őszintén megráncigálja egykori mestere bajszát: "Olvassuk, olvassuk a novelláját, egyszer csak észrevesszük, hogy csupa rímelő mondat bukkan fel. Alexandrinusok, amelyek nem érintenek minket kellemesen. Végülis azért olvasunk prózát, mert nem verset akarunk olvasni. (...) Nem bír magával."

Meglepően gazdag az a szellemi környezet, amiben a fiatal újságíró mozog. Könyvek tucatjairól ír, jól látja, hogy a magyar költészet Petőfi és Arany óta egy helyben topog, míg a próza öles léptekkel halad. (Petelei István, Justh Zsigmond, akikre különösen figyel.) De sokat foglalkozik a külföldi irodalommal is, elsősorban a romantikusok és az orosz írók érdeklik (Puskin, Turgenyev, Gogol, de említi Csehovot is). Nagybányára tett látogatásakor (Szimbolista hangok) szinte pillantást sem vet a festményekre, elsősorban a világjárta művészek teremtette miliő érdekli, amivel Krúdy későbbi életében is csak ritkán vagy alig találkozhatott.

Női óramutatók

Az életműsorozat másik kötete az 1914 és 1917 között íródott regényeket és az Aranykéz utcai szép napok című novellafüzért tartalmazza. Külön kell szólni a világháború kitörésekor íródott A 42-ős mozsarak című regényéről. Szellemiségében a háborút naivan igenlő könyvek közé tartozik, talán ez lehet az oka, hogy 1914 óta most jelenik meg először. A hosszú békéhez szokott Európa sokáig nem is érti meg, milyen mély sebeket vág majd testén ez az ártatlannak tetsző háborúsdi. Jellemző a körúti kávéházakban üldögélő polgár döbbenete az első sebesültek fogadásakor: "a muszkáknak van kardjuk és lőporuk, nem pezsgőzték el a tisztek az ágyúk munícióját?" A háború leírása a harcmezőt sosem látott Krúdy számára stilisztikai feladat. Akárcsak Szomorynak, aki a francia hadszíntérről "helyszínel (Harry Russel-Dorsan...), noha soha nem járt ott. Tisztában van a fegyverfajtákkal, a stratégia lényeges fogalmaival, kegyetlenek, büszkék és persze végtelenül fáradtak és elcsigázottak a katonái. Meglepően realisztikus és kíméletlen leírásokat kapunk a háború történéseiről. Egy magyar vadász a szerb komitácsikat lődözi, mint a vadkacsákat, máshol egy-egy harci jelenet olyan szürreális, mintha Wajda Menyegzőjének ködbe vesző orosz-osztrák katonáit látnánk a birodalom végvidékein. És persze van szerelem is, Mária Terézia, a regény hősnője betegápolóként régi udvarlója, Jánoshegyi után szökik a frontra, hogy ott tovább szövődjék a romantikus regény. Az idill, mint az egész Monarchia világa, illékony. Egy nap orosz tisztek sétálnak be a kisvárosi szalonba, ahol éppen egy menekülő színésznő hárfázik...

Az Aranykéz utcai szép napok (1916) hőse az 1916 és 1924 között megszakadó Szindbád-novellák helyébe lépve különféle neveket ölt. E soknevű önarcképnek valójában az idővel van baja, amikor a nőkkel vívja szerelmi csatározásait. Ahány kaland, annyiféle óraszerkezet ketyeg az elbeszélésekben. A nők az óramutatók, de nemcsak az egynapi időt, hanem a régmúlt napokat is megmutatják. Õk a folyamatosság, az idő értelme, az idő anyaga. A Soknevű mohón gyűjti a női szívek révén az időt, nehogy gazdátlanná váljék egyetlen pillanata is. Az idő az asszonyokban és kalandokban tárgyiasul, miként a tenger mozgása a fövenyre futó hullámokban. Csak az az idő érvényes, amit a mutatók jeleznek. Egyik nő sem ugyanazt az időt mutatja, minden óra másra emlékezik, sőt, mintha cserélgetnék a számlapokat is. Van olyan kaland, ami a régi ifjúság kútjába néz (Vadmacska), vagy időben visszaszáll ötven évet (Múló évek...). De az idő szerelem nélkül: üresség, tetszhalál. Amikor egyszerre három nő hagyja el, ligát alapít a nők ellen, hiszen az órájának hirtelen nem lesz mutatója, az időnek funkciója (Szerafin). Amikor tizenkét nő szereti a Soknevűt, erősen csodálkozik, hogyan is gyűlhettek fel ennyire: mintha tizenkét mutatója lenne, úgy érzi, megbolondul, mikor erre az órára néz. Hiszen ha mind mozgásban van, összezavarodik az idő, lényegi elemét, a kiszámíthatóságát veszíti el. Tetszhalált színlel, hogy a mutatók kipotyogjanak, és az idő újra kapcsolatba lépjen a kitapintható valósággal. Ám a nők hátat fordítanak neki, és az óralap újra üresen áll (Ne jöjj vissza a másvilágról). Amikor meghal Rosáli karjaiban, mint egy magányos falióra ingája, egy csézában ide-oda utazik szeretője és öreg felesége között, ezt-azt levesznek róla, ami értékesebb. Talán a zsebóráját is, amin most már értelmetlenül versengenek egymással a mutatók. Új elem e novellákban a kissé groteszk, gogoli látásmód, ahogy az elszáradt, sosem volt érzések szirmait rázza le kalapjáról. Mit lehet a nőkkel tenni? Hemperegni velük a katonai temető sírhantjai közt, pénzt kérni vagy pénzt lopni tőlük, megszöktetni őket Bécsbe, ahol a szállodában egy tönkrement marhakereskedő lakik, aki egész éjjel sétál fel és alá: "a Borzban mindenki várta a pisztoly dörrenését. (...) A kereskedő csak járt fel és alá, még nem készült el magával." (Rozáli Bécsben)

A kötet legérettebb írása az 'szi utazások a vörös postakocsin (1917). A sok szálból finoman összeszőtt regényben egy szokványosnak induló szerelmi történet mögé szinte különálló túlvilági hátteret kanyarít Krúdy. Rudolf koporsója üres, kezdődik a regény a Kapucinusok kriptájában, a felvidéki utazás vendégei között ott található Vecsera Mária, és Henrik, a vadász figurájában a halott trónörökös is. Rezeda hirtelen fellobbanó, régen nem érzett szenvedélyét nagyban befolyásolja ez a misztikus erőtér. A választott Krónprinc (koronaherceg) Irma nevében, rejtélyes utalásként, a halottakkal érintkezik. A két világ között Alvinczi, a hatalmas nagyúr teremt kapcsolatot, aki maga is olyan, akár egy halálfej. Faust neve napján indul a társaság a távoli várkastélyba, és mintha Auerbach pincéjében járnánk, amikor a boroshordók között Goethe Faustjának Mefisztóját játssza el a patinás házigazda. Egy különleges bor cseppjeitől varázslat alá kerül a társaság, és Alvinczi elcsábítja Irmát. Rezeda Kázmér már átérzi a nála hatalmasabb és legyőzhetetlen, mitikus Alvinczi Eduárdban azt a vetélytársat, aki az életben és a szerelemben megalázza. "Sohasem maradtam hátul. Valamely rejtelmes szimat, néha egy álom, amelyből fájdalomordítással ébredtem fel (...), jó előre tudósított, hogy vegyem a sátorfámat, és párologjak el a környékről" - vallja Rezeda megcsalatva, Irmának, hogy aztán Madame Louise, a régi, sokak által kipróbált barátnő szalonjában panaszolja el bánatát. Majd, Krúdynál szokatlan fordulattal, buddhistává lesz, így remélve szabadulást minden evilági fájdalomtól.

A Bukfenc (1917) Várady Zsuzsika regénye, aki néhány évre második feleségként szétoszlatja a szertelenül sokasodó szuvas gondolatokat. Árulkodó motívum, hogy mindkét regényben milyen nagy szerepet játszik a féltékenység. De a kalandos és duhaj évek után jönnek a nyugalmasabb esztendők. Talán a legharmonikusabb időszak életében, amikor kiköltöznek a Margitszigetre. Ez teszi lehetővé számára, hogy megírja első, a félelem szorításában érlelődött remekműveit, a Napraforgót (1918) és az Asszonyságok díját (1919).

De hogy egy korszak véget ért, és a fájdalom elviselhetetlen, azt majd a következő évek remekművei bizonyítják. Az elmúlás, ami a Szindbád-novellák óta csöndesen beszivárgott Krúdy prózájába, lassan bensővé válik. Fokozhatatlan szépségében először ebben a két regényben szervesül majd az életfájdalom. A túldíszítettség fakul, a hang nemesedik. Minden befelé igyekszik, valami rejtélyes közepet céloz minden mondata. Mintha egyre belsőbb termekből hallanánk ezt a dallamot, és nem is tiszta hang lenne, hanem visszhang. A hatalmas életmű logikája éppen abba az irányba mutat, hogy a későbbi művek visszhangozzák, felhangosítják a régi legszebb rezdüléseket. Krúdy életművének páratlan leleménye, hogy egy idő után - s itt érthetjük meg A vörös postakocsi után az Õszi utazások világának elmélyülését - már saját visszhangjaként szól. Mindig úgy beszél, mintha már elmondta volna mindezt egyszer, most csak a hangulata, a zenéje, a dolgok megmásíthatatlansága miatt ismételné. Talán épp ebben páratlan Krúdy, hogy képes volt megteremteni önnön visszhangját, hogy megszólalása mindig, újra és újra az előző regényeinek hullámtaraján ér el hozzánk.

Úgy szól, mintha az emlék tartaná fenn a jelenlét evilágiságát.

Publicisztikai írások 2. Gyűjtötte Bezeczky Gábor, Jegyzetek: Bezeczky Gábor és Hradeczky Móni, Kalligram, 2008, 280 oldal, 2600 Ft; Regények és nagyobb írások 6. Sajtó alá rendezte Kelecsényi László, Kalligram, 2008, 584 oldal, 299o Ft

Neked ajánljuk