"Ez a könyv a zsenge szerelemről szóló könyv lett volna. Ennek reméltem. És ez lett" - írja Tandori valahol a könyv vége felé, a kézírásos részben. Kommentár ez, egy újabb vetület és a regény körvonalainak finom átsatírozása. Most nem egymásra rajzolt felületekről beszélhetünk, hanem elkülönült, kikényszerített más-világokról, amik azonban a legkevésbé sem lépnek fel a hihetőség látszatával, szinte csak a virtuális gondolkodás jelezeteként funkcionálnak. Csak amit kitalálunk, az nem feledhető, gondolhatja a szerző, mármint a jobbik része. Egy élet tényei reménytelenül és nyomtalanul merülnek feledésbe. De hát ő (a kötetben TD) már oly sok időt szabadított ki az elmúlás fogságából, szinte egyszerre élte, szenvedte, írta, kitalálta, hogy miről szól az élete, és főképpen, hogy mi lesz nyersanyaggá mindebből a műveiben. "Tudod, mondom a feleségemnek, a torlódás az idő lesz maga (...). Az Idő a Torló, az élet a torlandó, össze fog torlódni... mint már mondtam... sok minden."
Az első sík egy pornóregény, felsorolhatatlanul sok szereplővel, mintha minden pillanatban párzó, egymásnak "elejét vevő", külön alig kivehető, egybefaragott test lenne.
Élnek valahol, egy regényben, valamely tó partján egy arra kitalált helyszínen, ahol minden kalyiba, erdőcske, bokor olyan, arra alkalmatos hely (szoftpornó), köröttük a szexualitás fojtogató, de ritka levegője. Csak tesze-tosza örökös hetero, homo, leszbi, úgy élnek, szinte a kéj mentén, valami kastélyban; inkább mint gyümölcshúsok, egymást lassan kóstolgatva, mintsem valódi emberi testek.
S van (második sík) egy fordító, Bernie és a felesége, Berna, valahol az Alpok környéki nagy hegyek között, kíváncsi és kissé züllött szomszédokkal. A pornóregényt fordító Bernie, aki inkább folyton csak mesél, mint fordít, a kíváncsi szomszédok, akik meghallgatják Bernie vagy Berna meséiből az éppen soron következő obszcén atrocitást. Bernie a szimmetriatengely, a kétvégű tölcsér, hiszen a fordítandó regényben éppúgy, mint a fordító körüli világban, egy úgynevezett Gsund szállóban, csak dúl a szexorgia, és ebben Berna barátai, barátnői (szomszédok) is alaposan "beveszik" a részüket, hogy aztán a szegény Bernie már azt sem tudja lassan, honnan hová is áramlanak rajta keresztül az "események".
"Hülye, mondta Berna, ez nem a regényed, ne akard fordítani! Te! Ez a mi szomszédaink élete. Ja, tényleg, mondta Bernie, és halálra rémült." A dominó fordított irányba dől, mint várnánk. Sokasodnak a
rossz előjelek,
de hát ez is olyan, mint az élet, előbb-utóbb teljesen beállnak, mozdíthatatlanokká sűrűsödnek a lehetőségek. Előbb a fordító és felesége hal meg egy árvíz okozta hegyomlás következtében, de a regény nem hal meg, a remény tovább él. Honnan, honnan nem, TD még követi a Bernie által fordított "világregény" hőseinek sorsát. De a klímaváltozás vagy mi, nem lehet tudni, miért is, egyre csak szaporodnak ezekben a virtuális világokban a tragédiák, gyilkosságok, más egyébségek. Õk is meghalnak, mindenki meghal. A háttérben csönd lesz, felerősödik a regény egyetlen életben maradt virtuális világa, TD élete, az író életének sok-sok hajdani ideje, virtuális valósága. Leginkább, egészen finoman, a meg nem vallott, papírra sohasem bízott érzelmek, az ő érzelmi életének "torlódásai": "Senkihez sem akarok szólni, nem látom át, hogy érintkezés - főleg, szavakon, regényeken át stb. - létrejöhetne ember és ember között." Mert az életnek nincs virtuális valósága. Nem lehet lehántani róla, mert túl eleven, túlságosan pillanatnyi, túl légies. Nem lehet megvallani semmit, mert egyszerre hideg lesz, tárgyias, csillagközi: "Felriadtam. Jaj, életem, gondoltam (TD), jaj, Bernie, életed. Bernie, ne írj verset mélypiros sebek közt."
Mindez persze ugyanakkor ennek a két embernek (TD és a Felügyelőné) és egy beteg, tollait vesztette kismadárnak a lassú gyógyulásáról szóló, virtuális élettörténete. Mert közben lehámlott róla, újra csak könyv lett, kézbe vehető tárgy, követhető és ismételhető pillanatközök, percek, napok és hajnali órák, amikor a félelem közé mégis valamiként egy kis remény is szivárog, ahogy ébred a veréb és csicsereg, és nem a könyv lapjain át, valaki után kiáltoz. És bár "semmi sem deríthető fel, minden csak el, semmi nem hárítható el, inkább csak fel, a magasabb erőkre kell fogni a dolgok alakulását".
Leginkább olyan emberhez közelítőnek gondolja most el magát TD, legalábbis erről ír regényében Tandori, aki "tényleg el tudta hitetni magával, hogy ami történik vele, csak álom. Bezuhant egy villamos és egy autó közé, mindenféléjét lenyiszálták a kerekek. Haláláig azt hitte, hogy álmodik." Ez a virtuális magány világa, a szedelőzködő gondolatok világa, amiből soha nem ébred fel, amiben az éber világ csak mint a mozdony kerekeinek az örökös kattogása. Vagy ha felébred, már késő. Hisz aki az egész életét átaludta, az hova is ébredjen föl? Hol van a "hová"? Mintha mégis mozdulna időnként az életanyag, a hajdani nyaralások, az elköltött szépségek kimozdítják egy időre a magányában morgolódót, az időben szinte már őrálló félőt, hogy szelídebb vizekre vezessék. Régi balatoni, adriai helynevek, szinte már korai verseiből ismerős mitologikus helyszínek.
"Vagy az életem halála legalább ne jönne. Az életemé, hogy itt élek a falak közt, a könyveimmel, madárkánkkal, medvéinkkel (...), itt élek a szokásaimmal (...) és a világ nem létezik a számomra."
És szól hozzá az Úr, levelet ír a virtuális Úr a virtuális TD-nek, és meginti őt vala, szeretettel, de fájdalommal teli: "valami hatalmas magányba manőverezted magad, kedves Fiam."
Mert összetorlódik végül minden, egyetlen síkba terel végül mindent az Idő, mintha egyetlen képre taszigálná fel, préselné bele egy élet dolgait, emlékeit, kitalálásait. Ha volna még valami reményféle itt, szinte már csak annyi, mint egy olcsó pornóregényben.
Jaffa Kiadó, 2008, 228 oldal, 2790 Ft
