Legutóbb megjelent hosszabb tanulmányában (Holmi, 2005. december) Arany János Hamlet-fordításának titkaiba vezet be. Géher láttató nyelven író, ihletett stiliszta, akinek írásaiban olyan intenzíven vannak jelen a tárgyalt művek, gondolatilag olyan sokoldalúan és eredeti meglátásokkal közelít a klasszikusokhoz, hogy az olvasó mindig a mű erőterében érezheti magát; az elemzett művek nem veszítenek soha a tört ezüst ragyogásából; úgy ír, úgy értelmez, hogy a remekművek új és más értelemmel telve ösztönzik újraolvasásra a befogadót. Tanulmánya végigkalauzol Arany lelkivilágának legrejtettebb zugain, amikor kimutatja, milyen alkotói válságokon (többéves hallgatás), szakmai érzékenységen (más fordítja a Hamletet) és egyéni tragédián (lánya, Juliska halála) kell keresztültörnie, hogy megszülessen a magyar irodalom egyik legoriginálisabb, semmivel össze nem vethető költői nyelve. (Vörösmarty Learje csak a félrefordítások miatt marad el mögötte.) Mindenképpen Arany János a kiindulópont a verses regényben is, hiszen a Polgár Istók előzménye az 1854-ben megkezdett, 1873-ban folytatott, de soha el nem készült Bolond Istók. A magyar irodalom örök rejtélye és vesztesége, hogy az egyik, magából legtöbbet megmutató, ma is friss és szellemes, tematikáját tekintve pedig egyedülálló második rész után miért nem írta meg Arany a további, vázlatokban maradt folytatást. Talán a formában talált kivetnivalót, a fogadtatás volt egy csöppet rideg, vagy a kor regényeinek ismeretében túlhaladottnak érezhette epikus szemléletét.
Ma, úgy látszik, divatba jött megint, az utóbbi időben többen is próbálkoztak a tizenkilencedik század elején oly divatos és sikeres verses regény műfajával. (Térey János, Varró Dániel). Géher a kortárs költőktől eltérően az Arany János-i (byroni) strófához és nyelvezethez tér vissza, ez kissé lassítja, visszafogja, ugyanakkor szélesebb mederbe tereli mondandóját, míg a puskini forma talán gyorsabb, pergőbb, több nyelvi leleményt és riposztot kínál (Térey: Paulusz).
Verstanilag tökéletesen meg is felel feladatának, hiszen rímei kifogástalanok, metrikája hibátlan, kötetlenül és könnyedén mozog ebben a nagyon is kötött formában, már-már szinte fölényesen, teljesen zavartalan olvasást és szemlélődést kínálva olvasóinak. Csupán a nyelvi frissesség, a szellemesség és a vallomás mélységének tekintetében marad el a nagy elődtől. Úgy érezzük, Géher epikája picit távol áll tőlünk, a "közízlés ma más", mint ő is írja.
Nagyon rokonszenves és őszinte ez a hang, telis-teli pontos megfigyeléssel és rezignált bölcsességgel; "tegyünk úgy, mintha az irodalom létezne", mondja, s úgy is tesz.
"Ha mérkőzhetnél: / tedd Isten mérlegébe / a lepke súlyát" - írja az egyik haikuban, s míg a korábbi költeményeiben izgalmas és feszes a költői nyelv is, itt kissé statikusnak tűnik. A sűrűn visszatérő életrajzi, világnézeti motívumokon kívül (szakmai előrehaladás, a polgári-értelmiségi tudat csődje, a politika visszásságai) kevés mondanivalója akad. A mű legemlékezetesebb epizódjai a fiatalság éveihez köthetők, a fasizmus és a kitelepítés évtizedéhez, amikor a költő szívéhez oly közel álló s oly mély jelentésű "polgár" szó erodálódni kezdett. A vészkorszak éveiben csak egy nagyon erős tartással bíró társadalmi réteg összefogása tudta volna megakadályozni vagy megnehezíteni, hogy polgárságunk színe-javát, a magyar zsidóságot megsemmisítsék. Ehhez képest az olyan gesztusok, amikor a költő édesapja, a jogi doktor tüntetően kezet fog a sárga csillagos ügyvéddel, csak álságos és hiteltelen gesztusok maradtak. A "kollektív bűnösség büntetését / az érintettek együtt viselik", de ennek történelmi hozadéka, hogy a kultúrát vérében hordozó, azt etikává növesztő társadalmi réteg és öntudat végképp eltűnt. Amit e néven ma forgalmaznak, az kongó üresség és politikai bűntett. A négy év munkájával elkészült első ének, ha nem is tud az lenni, ami szeretne, mindenképpen érdekes és izgalmas bepillantást nyújt egy tudománnyal töltött élet néha kiábrándult, öniróniával megfestett mindennapjaiba. A polgári értékek végletes devalválódásán való szomorgás azért is lehet olyan eleven a műben, mert a fennen hangoztatott politikai jelszavak mögött mára már teljességgel hiányzik az ember, az olyan tudós személyiség, mint Géher István, aki hatalmas tárgyi tudással, sokfelé terjeszkedő műveltséggel, irigylendő intellektussal, bájjal és kecses önsajnálattal tekint a világra: "az úriember? nemcsak sima szája / teszi, kés-villa, nexus és modor. / a gentleman-like eleganciája / belülről jön, nem követi a kor / ukázát: úr az, akinek világa / önértékű, az ízlése csiszolt - / aki a szenvedést szépen éli..."
Van remény azért, ha a verses regény kiterebélyesedik, ha a tudós alteregó szellemileg kimoccan pókhálós zugából, ha a cselekmény megvastagszik egy remélt folytatásban, és a lélek nyitottabban lép ki a szellem színpadára, ha "a szereplők szájába adott, de a közvetlen kommunikatív jelentésnél mindig többet tudó és mondó (...) beszéd célszerűen mozgalmasítja a hallgató vizuális fantáziáját, a beszélő láthatóvá tett mélytudatát" - ahogy említett tanulmányában olyan gyönyörűen írja.
Kalligram, 2008, 101 oldal, 1700 Ft
