Egymásba néző kutak (Kemény Zsigmond levelezése)

  • Sántha József
  • 2007. szeptember 27.

Könyv

Már Péterfy Jenő, máig legértőbb és legeredetibb, Kemény Zsigmond regényeit elemző tanulmányában (1881) felveti a kérdést, hogy az életrajz alapos ismerete és dokumentumai nélkül alig fölfogható mindaz a bonyolult és ellentmondásokkal teli jelenség, amelyet Kemény Zsigmond életműveként ismerünk. Lukács György "a legnagyobb és leggondolkodóbb magyar írók egyikének" nevezi, Péterfy pedig az egyetlennek, "kinél az élet fölfogása eredeti s mély; az egyetlen, kit regényírók közül (...) a külföld klasszikusai mellé állíthatnánk".

Már Péterfy Jenő, máig legértőbb és legeredetibb, Kemény Zsigmond regényeit elemző tanulmányában (1881) felveti a kérdést, hogy az életrajz alapos ismerete és dokumentumai nélkül alig fölfogható mindaz a bonyolult és ellentmondásokkal teli jelenség, amelyet Kemény Zsigmond életműveként ismerünk. Lukács György "a legnagyobb és leggondolkodóbb magyar írók egyikének" nevezi, Péterfy pedig az egyetlennek, "kinél az élet fölfogása eredeti s mély; az egyetlen, kit regényírók közül (...) a külföld klasszikusai mellé állíthatnánk". A levelezések korábbi szétszórt kiadásaiból összeállított kötet néhány eddig nem közölt levéllel kiegészítve, hatalmas, példásan precíz és informatív jegyzetanyaggal (hogy e munkát kik végezték el, az sajnos nem derül ki a könyvből) segíti a tájékozódást a XIX. századi magyar politikai élet és publicisztika korántsem egyszerűen áttekinthető világában.

A kötetben található nevek furcsa kérdést vetnek fel az olvasóban. A reformkor és a szabadságharc hősei, fő- és aprószentjei utcanevek formájában elfoglalják az egész tágan vett Belvárost, csak a Pesti Napló főszerkesztőjének, a század legnagyobb regényírójának nem jut egy nyúlfaroknyi hely. Valami ősi, eredendő bűn lehet az oka, hogy nevét sem a szűk, sem a tág Belvárosban nem találjuk.

A levelekből jól követhető az egész életpálya belső logikája. A reformkor legfelkészültebb és legmélyebb gondolkodója már fiatalkorában politikai pályára készül. Első tanulmánya (Korteskedés és ellenszerei, 1843) a magyar politikai írók élvonalába emeli. Fájdalmas felismerés számára, amikor Erdélyből Pestre jőve érzékeli, "Magyarország nem ösmeri hazánkat". Nem ismeri, és nem ismeri fel azt a veszélyt, amit a nemzetiségek szellemi és spontán népi mozgolódásai már a negyvenes években Erdélyben a kisebbségben élő magyarság számára jelentenek. Nem véletlen, hogy ifjúkorának fő bizalmasa és levelezőtársa a szintén Erdélyért aggódó, az unióért munkálkodó Wesselényi Miklós, akit teljesen bizalmába fogad, és mindenek fölött tisztel. Neki vall először arról is, hogy a politikai életből kissé kiábrándulva, önismeretét szenvedélylyel tágítva a szépírással próbálkozik.

Az akkor már sikeres Jósika Miklós a másik állandó címzettje ezeknek a leveleknek, akivel a történelmiregény-írás rejtelmeiről osztja meg gondolatait, lévén, hogy ugyanaz a kor, ugyanazon hősök foglalkoztatják mindkettejüket. A Gyulai Pál című regény, amelynek "minden lapja többet ér, mint az egész" (Péterfy), olyan mélységeket tár föl az emberi lélekben, mint kortársai közül senki: "Benne a múlt idők regénye mögött, rejtve mélyértelmű modern dráma játszik, melynek transzcendentális hőse a regény írója. Íme a munka alaktalanságának egyik fő (...) oka."

A forradalomhoz vezető út nem kevésbé gyötrelmes Kemény számára, aki oly pontossággal látja a készülő eseményeket, mint német bakter az érkező vonatokat. Miközben részese az eseményeknek, tudja, ez a radikalizmus nemzeti tragédiába vezet. Az általa legtöbbre becsült Petőfi királyellenes cikkét barátságos "győzzön később, ami jó" indoklással utasítja el, mint legkevésbé időszerű dolgot.

Nagyszerű az a levél, amit a belügyminiszter, Szemere Bertalan számára ír, törvénytervezet a zsidó emancipációról, meglátván annak minden nehézségét, de a legteljesebb humánummal, megjegyezve, hogy nem ért egyet azzal a "kalmárszellemmel", amely a zsidókat ennek fejében egy tízezer fős hadtest felállítására kötelezi.

A forradalom sodrában végig hivatalában marad, követi a kormányt Debrecenbe, és természetesen a Békepárt soraiban találjuk.

Az egész életmű legrejtélyesebb és rá nézve legterhelőbb dokumentuma az a röpirat, amelyet 1850 első felében vetett papírra: Forradalom után. Hogyan érthették, s hogyan értjük ma is ezeket a sorokat, amikor még naponta végeztek ki hazafiakat, Kemény jó barátait: "A katonai kormány eréllyel párosult bölcsességén kívül ez a fő ok (ti. a nemzeti karakter), minél fogva nálunk az ostromállapot nincs oly kellemetlenséggel összekötve, melyek másutt mellőzhetetlenek." Hogyan értelmezhető józan ésszel mindez?

Kemény a bakó arcába nézett, és próbált keresni azon a legyalult arcon valami emberszerűt, azon logika alapján, hogy ha ő embernek tekinti, az arc is nagyobb megértéssel néz vissza rá. Ez a mozdulat, amellyel sokak szerint elárulta a negyvennyolcas eszméket, hideg és szenvtelen volt, rémületesen indulatmentes és mélyen filozofikus. Talán kegyetlen is. Mindaz, amit a Gyulai Pálban és a későbbi regényei hőseinek groteszk hirtelenségű halálában megírt, megélt, egy megszenvedett és elviselhetetlen igazság hordozójává tette.

Kemény mentségére, mint Tóth Gyula megjegyzi a politikai röpiratok utószavában, Haynau a tanulmány megjelenése utáni hetekben több mint kétszáz magyar képviselőnek adta vissza szabadságát, olyanoknak is, akiket már korábban halálra ítéltek. A két dolog között lehetett összefüggés, amit azonban az utókor, és különösen az utcanévadók soha nem tettek mérlegre.

Az ötvenes évektől a Pesti Napló főszerkesztőjeként egyengeti a kiegyezést. Ekkori legfőbb levelezőtársai Falk Miksa és Deák Ferenc. Az utóbbival folytatott levelezése, ami a legfontosabb lehetne Kemény szerepének és politikai súlyának tisztázása szempontjából, nagyrészt elveszett vagy lappang. Ám a megmaradt levelekből is világos, hogy mindenben alárendeli akaratát Deáknak, s Falkot is, akit végtelenül nagyra becsül, eszerint instruálja: minél kevesebb összetűzés az uralkodóházzal és a nemzetiségek ügyében, s minél többet megőrizni a negyvennyolcas törvények betűiből.

Egyre kevesebb személyes hang, egy hírlapíró-szerkesztő mindennapos hivatali levelezése, s a titok, bárhogyan is szeretnénk, nem tárul föl, még a téboly előjele sem, semelyik levélben. A levelezésből úgy tűnik, lelke csobbanás nélkül merült el valamely ismeretlen eszme (?), önvád (?) örvényében.

S hogy nem a levelek rejtik a titkot, hanem a művek.

Kemény Zsigmond Széchenyi Istvánban találja meg élete legmélyebb dilemmájának kifejeződését. A róla szóló tanulmány Kemény lelkének leghűbb tükre. Ahogy később Péterfy Jenőről is elmondhatjuk, elemzése saját lelkének sebeitől vérzik.

Ha belátjuk, hogy léteznek ezek az egymás mélyére néző személyiségek, akár az egymásba néző kutak, akkor megértjük, hogy a különös lelki terheltségű személyek során át a történelem és az emberi lélek legmélyére látni, s hogy amit ott pillantanak meg, arról beszélni már nem lehet. Talán a Semmit, de az is lehet, hogy valami egészen egyszerű, hétköznapi tárgyat, mint egy bajuszkötő vagy egy üres könyv, aminek lapjait mindig az ügyeletes szem írja tele. Beleírja szenvedélylyel a kút végtelen mélységét, és azt, hogy lehetetlen visszajönni ennek látásával. A kút mélyére tapadó tekintet, amely írja az üres könyvet, más sorsában is mindig a saját legmélyebb szenvedéseit éli át, amit sohasem hozhat felszínre, mert felhozva eltűnnek újra a betűk, s ugyan mihez is kezdhetne a világ egy ilyen üres könyvvel?

Kemény a forradalom bukása után rezignáltan inkább a bajuszkötőt választja, és további életében már üresedni akar és felejteni. De egyszer be kell majd skribálni napi teendői közé, mondjuk déli tizenkettő órakor, nincsen más dolgom: megtébolyodni.

Előszó: Szegedy-Maszák Mihály, sajtó alá rendezte: Pintér Borbála, Balassi Kiadó-ELTE, 2007, 492 oldal, 4000 Ft

Figyelmébe ajánljuk