"Térjek vissza kopaszabban vagy parókában?" - kérdezi előző kötetében az író (Hazatérésem naplója), amikor harminchárom évi távollét után mexikói otthonában hazatérése körülményeiről töpreng. A már otthon nemzetközi hírnevet szerzett Mrozáek töretlen pályát tudhatott maga mögött, drámaíróként, az abszurd és a lengyel drámai hagyományok folytatójaként (Tangó, Emigránsok) meghódította fél Európát, a másik fele pedig akkortájt nem volt kíváncsi rá. 1996-os hazatérése igazi
szenzációnak számított
a rendszerváltás utáni Lengyelországban. De az 1930-ban született öregedő író nem oda tér haza, ahonnan elment. Mintha Gombrowicz Esküvő című darabjában Henryk álombéli hazatérését írná újra, úgy téblábol a számára szürrealisztikus valóságban: "Itt ajtó lehetetlen, bár folyton tárni vágyom..."
Az életrajz megírását halaszthatatlanul sürgetővé teszi, hogy 2002-ben agyvérzés következtében elveszíti emlékezetét és írásképességét. Az afázia állapotából kivezető terápia célja a törlődött múlt és az írni tudás képességének visszaszerzése.
Kétszeresen is fontos tehát Mrozáek számára a múlt meghódítása. Van, akinek semmi szüksége a múltjára, nem is tesz egyetlen ilyesféle mozdulatot sem, az írónak azonban hivatása miatt is elengedhetetlenül fontos, hogy képes legyen a gondolataiban és a jelenben való eligazodásra. Holott a múltat még egy jó emlékezettel megáldott embernek is képtelenség teljes mélységében birtokolnia. Egyetlen lehetséges módja a múlt megidézésének, ha újra teremtjük a múltunkat a meglévő több-kevesebb emlékanyag segítségével. Két lehetséges módja van ennek: ha a jelen dolgainak megerősítésére kutakodunk benne, vagy ha hagyjuk, hogy az emlékek spontán, irányítás nélkül munkálkodjanak. Az egyik az önigazolás, a másik az önanalízis kitaposott ösvényét jelenti.
Természetesen nem ugyanaz az önfeledt hang szól, mint előző életrajzi jellegű köteteiben. Visszafogott, távoli, bizonytalan az író szólama. Szilárd pontokat keres, hogy helyreállítsa a történések menetét, logikáját. Helyszínek, évszámok, események tünedeznek elő a feledés homályából, hogy aztán évekig tartó munka és több ezer oldal megírása után újra képes legyen eligazodni az életében. Úgy is tekinthetjük, hogy apró foszlányokból visszavarrja a múltját az életéhez, folyamatossá teszi a szétesettet. Hogy minden úgy történt-e, ahogyan az afáziából kilábaló író emlékezik? Valószínűleg egyáltalán nem. Mrozáek nem széles tudatfolyamokat ábrázolva mesél, hanem egybefűzött, de külön mozaikokból összeálló történeteket ad elő. Mintha nem írói öntudatával dolgozna az anyagon, hanem szelektív emlékezetével.
Az előadás szigorú időrendet követ. A helyszínek (kis vidéki falvak és Krakkó), a népes család és a világháború eseményei játsszák benne a főbb szerepeket. A németek és oroszok által lerohant Lengyelország hétköznapjaihoz képest a háború előtti néhány év lesz számára egész életében az aranykor. A szülők családjának részletes bemutatása egy sajátos félparaszti, szegényszagú világba vezeti az olvasót. Az apa és anya figurájának felrajzolásakor sok-sok elhallgatás és kibeszélhetetlen fájdalom teszi visszafogottá az emlékezést. Az anya korai betegsége és halála, az apa megközelíthetetlensége, alkoholizmusa már tizenhét éves korában arra készteti, hogy leszámoljon a családdal.
A felszabadulás mámora Lengyelországban sem tart soká, a lengyel avantgárd szellemi központja, Krakkó sem az már, mint húsz évvel azelőtt volt, amikor még Witkiewicz, Bruno Schulz és Gombrowicz ült a kávéház asztalainál. Önmagát akaratgyenge, könnyen befolyásolható ifjúnak rajzolja meg: "A hozzám hasonló fiatalokból regrutálódott annak idején mind a Hitlerjugend, mind a Komszomol." Baloldalisága az ország hagyományos jobboldali eszmeiségével szembeni lázadás. Belép a pártba, halk,
szégyenlős hangok
törnek elő a világhírű íróból. A pártgyűlésen az Internacionálét kellett énekelni: "Mindenesetre halkan énekeltem, de arra vigyáztam, hogy mások hallják a hangomat." A Világifjúsági Találkozón, ahol ötvenezer fiatalt csődítenek össze, nem lehet elég erős a párt keze, hogy érvényesítse akaratát: "Az erotika az egyetlen anarchia a számunkra ismert univerzumban." Itt már a novellákból megismert gunyoros hang szól. De a hétköznapok riasztóak, jönnek az abszurditás évei és a nagy kiábrándulás. Egyre inkább az a gondolat erősödik benne, "hogy valaki hülyét csinált belőlem, és ez a valaki én magam vagyok". Íróságával, művészeti dolgokkal alig foglalkozik ebben a könyvben, élete eseményeinek, emberi kapcsolatainak gondos számbavétele köti le minden energiáját.
Az ismétlődő nyugati utak, majd az átmeneti nyitás utáni újabb keményvonalas irányzat végképp kedvét szegi, hogy hazájában boldoguljon. Szellemes képet fest a színész Cybulski vezette lengyel művészek párizsi életéről: "A lengyelekre ugyanis abban az időben jellemző volt az a felfogás, hogy csak az számít, ami Lengyelországban történik, és ha az ember külföldön vétkezik, annak nincs jelentősége."
Az olvasónak olyan érzése van a kötet olvasása közben, mintha nem az abszurd dráma nagymesterét olvasná, hanem egy clochard szemezgetne a szemétkupacon, a csinosabb, életéhez leginkább simuló dolgokat, tárgyakat válogatja; egy törékeny, múltjára kiéhezett ember hajol az emlékek tarka limlomjai fölé, aki minden dolgot, amit felismer, azon nyomban átél. Egy álom segíti új lényének megértésében. Nem, ő már nem Slawomir Mrozáek, hanem a híres vesztes, a bibliai Baltazár, Babilónia utolsó királya, akiről azt írja a Könyv: megmérettél, és a mérlegen híjával találtattál.
Ahogy megvillan jellegzetes arca a szeméthalom szórt alkonyfényében, a szánalom mellett egy mélyebb, rejtettebb humort és fájdalmat is érzünk. Mintha azt mondaná ez az arc: nem most találok rá ezekre a dolgokra, most veszek tőlük végső búcsút.
Fordította Mihályi Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, 2007, 345 oldal, 2700 Ft
