A magyar származású svájci írónő korai elbeszéléseit és drámáit tartalmazó kötet mind tematikájában, mind hangvételében a világsikert aratott Trilógiájának előzményeként olvasandó. Abban a huszadik század furfangos és bonyolult regényszövéseihez képest is újszerű és (talán nem túlzás) zseniális szerkezeti találmánnyal képes három regényen keresztül lebegtetni, hogy a főhős (Lucas és Claus) egyedül vagy ketten van/vannak.
Olyan mértékű magány és kiszolgáltatottság ez, ahol isten helyett ikertestvért teremt magának a hős, hogy párbeszédre kényszerítse a lelkét, hogy legyen valakije nyomorúságában, ahogy a testének árnyéka van.
A megkettőződött tudatú magányban aztán a "két" gyerek felveszi a harcot a világgal. Árvaság, gonosz nevelőszülő, eltorzult gyereksereg ellenében, de köztük kell kitanulniuk az életben maradáshoz szükséges tudást. Tananyaggá lesz itt a fájdalom elviselése, az éhezés, a megaláztatás, a kegyetlenség és az ölés tudománya. Serdülvén - mert talán már nem lehet tovább becsapni önmagukat és a világot - elszakadnak egymástól: az egyik tudat disszidál, apját küldi az aknára, hogy ő maga a hulláján keresztül szabad földre érjen, a másik tudat a határ melletti kisvárosban tengeti életét. De tovább is szövi (sőt, tovább szövik) egész életében a testvéréről szóló mítoszt, naplót ír neki, és visszavárja.
Agota Kristof magánya éppúgy kettős tudatú, mint hőseié.
A Magyarországról huszonegy évesen távozó fiatal író lelkében itt marad és tovább él egy kisvárosban, míg testi valójában Svájcban folytatja a gyökértelenek, az idegen világba taszítottak életét. (W. G. Sebald foglalkozik nagyon eredeti és intellektuális megközelítésben ezzel a témával a Kivándoroltak és az Austerlitz című regényében.) Az a múlt, ami más számára, ha nem is időben, de térben és emberi kapcsolatokban újra és újra felidézhető és "bejárható", számára örökre elveszett, zárványként, kövületként lelke mélyére süllyedt mozdulatlan súly. Ez a múlt a gyökérmúlt: ahogy az ember a világot először tudatában felépíti, talán se jó, se szép nem volt, csak otthonos. Ehhez képest a másik múlt a levél-múlt, ami mindig újra hajt, ismétlődik, és a volt újra lesz.
Mint a fertőtlenített seb, olyan tiszta és csupasz ez a próza. Művészileg kényes területeket érint, hiszen nagyon keskeny az a palló, amin jár, a tematika folyton ismétlődik. A novellák, kisebb töredékek darabjain megcsillan a Trilógia fekete fénye. Egyszerűségük szinte barokk díszként hat majd a nagyregényben, mert a regény még a novelláknál is eszköztelenebb.
Ezek az emberek szinte pókszerűen ülnek magányuk közepén. Életük territóriuma egy szoba, egy kuckó. Várnak valamire és emlékeznek. Vagy már nem várnak semmire, és nem is emlékeznek. Várakozásuknak, a hűségnek kőszobrot faragtak (Egy északra tartó vonat), egy kutya alakját, de amikor átölelték, hogy elbúcsúzzanak tőle, maguk is kővé dermedtek.
Már rég nem jár a vonat, de ők még mindig várják, mert évtizedekkel ezelőtt levelet kaptak, temetésre indultak vagy az elhagyott családjukhoz. Várakozásuk lényegi, mert tudják, hogy a valóságos történés, sőt a valóság is máshol van.
"Vajon még ebben az életben történik meg ez, vagy majd csak egy másikban?" - kérdezgetik. A csatornában úszó halottak arcára "örökre rádermedt egy udvarias mosoly".
A kisváros utcái és a gyermekkori ház olyan jelentőséggel bírnak a hősök számára, mint a görög mitológia helyszínei. Különben is jellemző Kristofra ezekben a rövid, töredékszerű elbeszélésekben a mítoszteremtés. "Minden ismeretlen ételnek szentélyt építettem" - írja.
A drámák világa némileg változatosabb, sokféle megszólalást, stílust képviselnek.
A John és Joe-ban a magyar olvasók értelmezését nagymértékben befolyásolja, hogy lényegében a Hacsek és Sajó filozofikusabb, helyenként Beckettre, humorában Ionescóra rájátszó tucatjelenete adja az alapötletet. Hihetetlen és tanulságos, milyen kevés is elég ahhoz, hogy a két figura kiemelkedjék a kabaré világából, és örökbecsűbb rajzát adja a két esetlen nagyvárosi kispolgárnak.
Legigényesebb és legérdekesebb színpadi műve az Egy elsurranó patkány. Különös és egyedi dramaturgiát eszel ki a szerző ebben a darabban. A helyszín egyszerre egy börtöncella és egy nagy hatalmú bíró lakása. De nemcsak a helyszínek változnak át jelenetről jelenetre, hanem a szereplők is váltogatják a jelenetekben maszkok segítségével, hogy éppen ki kit is játszik. A társadalom átjárhatatlan falai megnyílnak, a tudatok egymásba csúsznak, és kiegészítve, folytatva megsemmisítik egymást. Hogy kiből mi lesz ebben a világban, azt a maszkok döntik el. A maszkok felcserélhetőek, tehát mindenki üres, csak átmeneti, ilyen vagy olyan társadalmilag, politikailag meghatározott szerepet kap az életben, de ha a maszkjuk szegény vagy kiszolgáltatott, netán a bűnös maszkja, akkor szenvedniük kell. Természetesen itt, Kelet-Európában csak az ötvenes évek csiki-csuki játékaira gondolhatunk, de van valami hűvös felülemelkedettség is benne, ami olyan érzést kelt, hogy még az is jobb, ha komolyan meg kell szenvedni azért, akik vagyunk, mint így, hogy nem vagyunk semmilyenek.
Agota Kristof világérzésére a legszebb példát a Trilógiából idézhetnénk. A Lucas által gonddal, de szeretetlenül nevelt, sérült kisfiú rémálmai között szerepel egy kiszáradt fa: "A gyerek nézi a fát, és a fa a gyerek felé nyújtja csupasz ágait. A fa azt mondja: 'Már csak egy halott fa vagyok, de most is úgy szeretlek, mint mikor még éltem. Gyere, kicsim, gyere a karjaimba!' A fa Yasmine (az anyja) hangján szól, a gyermek közelebb lép, és az elhalt fekete ágak körbefogják őt és megfojtják."
Tudnunk kell, hogy a gyerek anyját Lucas ölte meg, a gyerek pedig hétévesen felakasztja magát a Lucas anyjának és húgának csontvázát rejtő szekrényben. Lucas hónapokig a fiú sírján alszik, majd kiássa a csontokat, és beteszi a szerettei közé.
Fordította Takács M. József. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007, 188 oldal, 2600 Ft
