Sepsi László

A nyolcvanéves babuskák dacolnak az állammal, a tudománnyal, és mindent túlélnek.

Menetelünk, menekülünk. 300 vs 3.

A fanzinformátum mindig is egyet jelentett az állami és egyéb ormótlan intézményektől való függetlenséggel. A közelmúltban ezek a kezdeményezések a hazai zsánerkultúrában is megjelentek, és mind egy hátborzongató cél érdekében kötelezték el magukat: a magyar horrorkultúrát kívánják feltámasztani.

Nemet kellett volna mondania!

Az egyik oldalon még egy kislány fantáziál arról, hogy vérfarkassá változik, a következőn pedig egy haláltáborba tartó marhavagonban járunk, miközben a fejezeteket klasszikus festmények és horrorrajzok tagolják.

Egy idilli brit kisváros, ahol kollektív pszichózissá fajult az önpusztítás.

A brutális mennyiségű kéziratot és festményt véletlenül találták meg, az írót azóta már hasonlították Tolkienhez is: csak ő a teljes valóságot lecserélte saját fantáziavilágára.

Míg a részegeskedő kisgazdáknak megérdemelt kórházi kezelés jut osztályrészül, az overallba bújt, kék galléros szaki akár azon az áron megvédelmezi a nagyváros lakóit a technológia és a felsőbb néprétegek túlkapásaitól, hogy rámegy a házassága és kiszakad a kedvenc inge.

Az alkimista tartja a legtöbb nyelvre lefordított, még élő szerző által jegyzett könyv rekordját, ám Paulo Coelho nem csak ebben csúcstartó. Az intézményesedett brazil sztáríró munkásságában anyagiasság keveredik új hullámos spiritualizmussal, miközben egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz azért, hogy regényei a milliós olvasótáboron túl irodalmi presztízsben is részesüljenek.

Vajon mi volt előbb, a gyilkos tinikről szóló rémtörténetek vagy maguk a gyilkos tinik?

Egyre gyakrabban veszik elő mostanában ezt az 1971-es disztópiát, amiben egy fasisztoid rendszer konzervatív képviselői sivatagi erőltetett menettel büntetik a liberális jogvédőket.

A metró para, a pesti metró parább, de a vámpírlakta New York-i metró a legparább. Előtúrtunk egy olyan metrós horrorregényt, amit kifejezetten megnyugtató lehet a 3-as metrón olvasni.