Mire fellázadna a közösség, már elvették mindenét

Tegyük fel, hogy egy békés délutánon meglátogat egy környékbeli ismerősöd: jótékonysági árveréshez szeretne kérni pár nem használt kacatot. Az árverés célja, hogy a bevétellel támogassa a helyi rendőrséget, ezzel is javítva a közbiztonságot. Nehéz időket élünk, érvel az ismerősöd, elég csak szétnézni, mivé lett a világ, már a környéken is olyan dolgok történnek, amiket elképzelni sem tudtunk, betörések, rablások, nem könnyű fenntartani a megszokott békét, főleg, ha az ember azt is számba veszi, mik mennek az ország határain kívül.

Felajánlasz a nemes célra pár használt gumiabroncsot, amik amúgy is csak útban voltak az udvaron, nem annyira a világ aggasztó helyzete miatt, hanem mert az ismerősöd kicsit lüke és fárasztó, megsérteni nem akarod, de azt sem, hogy egész délután a nyakadon lógjon. Hétvégén sikeresen lezajlik az aukció, még egy köszönőlevelet is kapsz róla a szervezőktől, aztán egy hétre rá az ismerősöd megint meglátogat, hátha akad még valami, amit eladományozhatnál. Szkeptikus vagy a dologgal kapcsolatban, valahogy nem érzékeled azt a bűnözési hullámot, amely indokolná a rendőrség ilyen mértékű fejlesztését, de azért odaadsz neki egy régi pohárszéket, mások is adakoztak, kicsi közösség ez, minek kilógni a sorból. De az ismerősöd jön a következő csütörtökön is, és az utánin is.

A házból kezdnek elfogyni a kacatok, üres a pince és a padlás, de ő még mindig kér,

most már nem egyedül jön, hanem rendőrökkel, akiket a te árverésre bocsátott holmijaid bevételéből fegyvereztek fel. Az egész családoddal félni kezdesz a csütörtököktől, mert tudod, hogy jönnek majd és elvisznek valamit, és te nem tehetsz semmit, mert pár héttel ezelőtt elárvereztek mindent, amivel megvédhetnéd magad.

Joan Samson The Auctioneer című regénye, ha van értelme ennek a fordulatnak, az amerikai horror egyik elfelejtett klasszikusa. 1975-ben jelent meg először, amikorra az Ördögűzővel és a Rosemary gyermekével megkezdődött a műfaj korábban példátlan felfutása – és a függöny mögött már ott toporgott Stephen King –, első körben egymillió példányban fogyott, azonnal elkeltek a filmjogok, és úgy tűnt, egy friss és kiforrott hanggal bíró új reménységnek sikerült betörnie az amerikai prózapiacra. Ám nem sokkal első regényének megjelenése után az akkor harmincas éveiben járó Joan Samson elhunyt rákban, a filmfeldolgozás sosem készült el, az Auctioneer pedig megkezdte hányattatásait a könyvkiadás bugyraiban, hogy előbb évtizedekre eltűnjön, majd obskúrus kultuszkönyvként bukkanjon fel újra a különböző könyves blogokon.

Joan Samsont utólag a lélektani horror nagyasszonyával, a nálunk leginkább csak a Sóbálvány című novelláskötetéről és A ház hideg szívének filmadaptációjáról ismert Shirley Jacksonnal emlegették együtt, aki szintén izgalmas határpozícióban alkotott valahol a horror és a szépirodalmi kánon mezsgyéjén. Az Auctioneer körüli tanácstalanságot, illetve a regény kettős természetét már a régi és új kiadás borítója is szépen illusztrálja: míg a hetvenes években megjelent puha kötésű változat a kép harmadát betöltő, figyelemfelkeltő piros betűivel egyértelműen gyors fogyasztásra szánt thrillert ígér, addig a 2010-es hardcoveren már artisztikus festmény sejtet valami egészen mást. Amellett, hogy míves prózája és ízes párbeszédei kiemelik a korabeli jobb-rosszabb olcsó horrorkönyvek tömegéből – Grady Hendrix, a Paperbacks from Hell és a nálunk is megjelent Horrorstör szerzője szerint „mintha Cormac McCarthy írta volna a Hasznos holmikat” –, az Auctioneer is egy olyan alapkonfliktushoz nyúl, amely nem kötődik szigorúan egyetlen műfaji hagyományhoz sem. A „karizmatikus idegen, aki megkísérti és önpusztításba hajszolja a kisközösséget”, szemben mondjuk a zombikkal vagy a farkasemberekkel, szinte ugyanolyan gyakorisággal bukkan fel a különböző irodalmi regiszterekben, minden Hasznos holmikra jut egy A sátán Füreden, és minden Werckmeister harmóniákra egy Gonosz lélek közeleg. És mint általában a hasonszőrű sztorik, az Auctioneer is számos értelmezést megengedő parabola.

Samson egy tisztességes farmercsalád, a Moore-ok nézőpontjából meséli el a történetet, akik több generáción át művelték a földjüket, és nem is igazán értik, mit akar az árverések vezetője, amikor a hagyományok megőrzéséről meg a régi értékek tiszteletéről beszél, közben meg csatlósaival lenyúlja a kanapéjukat, mondván, hogy az árverés is egy ilyen régi érték. Miközben házuk lassan kiürül, de városkájuk (állítólag) felvirágzik, hol rettegve, hol dacosan várják a következő csütörtököt, amikor valamit megint el fognak venni tőlük – mivel bútor már nem maradt, talán a munkagépeket, talán a földet vagy a kislányukat.

És ők, hiába horgadnak fel maguk közt, végül hagyják elvenni.

Az Auctioneert ez az értetlenségből és a jogfosztottság miatti tehetetlen haragból összeálló atmoszféra uralja, mintha minden egyes nap arra várnánk, mikor lakoltatnak ki, kapcsolják ki a gázt vagy a villanyt. Ez már a maga korában is többféle áthallással bírt, hol a vietnami háborúra – a családfő az utolsó felvonásban afféle gerillaharcba kezd a városukat kiárusító túlerővel szemben –, hol a korabeli dzsentrifikációra – a hetvenes években a nagyvárosi középosztály valóban felfedezte magának a vidéket, felvásárolva a földeket és kiszorítva az eredeti lakókat –, hol pedig egyszerűen a szabadságjogokat lassan lecsipegető fasisztoid logikára vonatkoztatták.

Az Auctioneer dramaturgiájában is úgy épül fel, akár egy árverés: egyre magasabbak a licitek és egyre súlyosabbak a tétek, miközben az is egyértelmű, hogy a főhősöknek már rég nincs olyan eszköz a kezükben, amellyel esélyesként szállhatnának szembe a farkasmosolyú idegennel.

Valószínűleg nem írtak még ilyen érzékletes könyvet arról, milyen érzés görcsbe rándult gyomorral gondolni a jövő csütörtökre.