Kevés őrültebb ötletet tudok elképzelni 2017-ben, mint egy kulturális folyóirat elindítását. Az állami támogatások megvágása, szándékolt vagy puszta érdektelenségből fakadó állandó csúszása miatt évről évre elgyászolunk néhány elesett lapot, sorakoznak a nevek a képzeletbeli emléktáblán a Beszélőtől a Mozineten át a Vár Ucca Műhelyig, és az életben maradtak számára sem mindig rózsás a helyzet. Kényszerű hibernáció, csökkentett honorok és oldalszámok, bénult várakozás, hogy valami majd csak lesz. A mindig nagy múltúnak hivatkozott folyóirat-kultúra nehéz helyzetéről szóló publicisztikák még egy külön terminus technicusszal is előálltak a jelenség leírására: kivéreztetés. Remek szó, benne van minden az elhagyatottságtól – részben az állam, részben az olvasók által –, a lassú sorvadáson át a végső apátiáig, egészen addig a pillanatig, amikor a szerkesztőség belefárad az ezer vágásba, és nem küld már több belívet a nyomdába.
Épp ezért kevés lelkesítőbb ötletet tudok elképzelni 2017-ben, mint egy kulturális folyóirat elindítását. A puszta gesztusból árad valamiféle kreatív dac, amely a tartalmat – legyen az vers, novella, képregény, esszé vagy ezek és a kifelejtett műfajok összművészeti keveréke – előbbre helyezi minden anyagi és politikai megfontolásnál. A „csinálni valamit” átütő igénye felülírja az ormótlan, logikátlan és egyébként is korrumpált támogatási rendszert, aminek az lesz a következménye, hogy – mint Pálos Máté írta az Ukmukfukk Zinefesztről szóló beszámolójában, „lassan nincs is más kultúra, mint az underground, mindenki rendszeren kívüli életre rendezkedik be, off-kánonok keletkeznek, burjánzanak, lépnek dialógusba egymással” (Penészvirágok, Magyar Narancs, 2017. május 11.). Az egy- vagy kétszemélyes vállalkozásoktól, mint a Hüvelygomba femzine a nagyobb stábbal működő és a nemzetközi színtér felé húzó Technologie und das Unheimlichéig a hazai fanzinkultúrában egyszerre van benne a jelenlét deklarációja és a „csináld magad” punkos lendülete.
Az elmúlt másfél év egyik örömteli fejleménye, hogy a jellemzően a művészeti felsőoktatás és a bölcsészkarok környékén megszülető fanzinok és folyóiratok mellett megjelentek a szcénában a kézműves zsánerfolyóiratok.
A 2016 tavaszán indult The Black Aetherrel és ikerlapjával, a szintén a hazai Lovecraft-rajongó közösségből kinőtt Azilummal, illetve az idén ősszel az újságosokhoz került Fantorzio ponyvalappal a hazai zsánerfolyóiratok piacán is láthatóvá vált az alulról szerveződő kreatív mozgolódás.
Magyarországon minden fanzin
Mint mindig, amikor a nagyobb felvevőpiaccal bíró angolszász kultúrából igazítunk hazai közeghez egy hagyományt, a magyarosított fanzinkultúra kapcsán is újra kell gondolnunk, hogy itthon mit jelent ez a forma. Ha abból indulunk ki, hogy a fanzin független, állami és nagykiadós támogatás nélkül készült print lap(szerűség), amely szemben a szamizdattal, nem illegális, csupán rendszeren kívüli – és a megjelenések hektikus ütemezése miatt olykor rendszertelen –, akkor fanzin volt a 2015-ben elhunyt Gorcsakovszki Ferenc Bohóc Oldalak című, fénymásolt lapokon terjesztett humoros periodikája, és fanzin volt a szép emlékű Roham magazin is.
A piac mérete abból a szempontból válik fontos tényezővé a hazai közegben, hogy a fanzinok tétje minden esetben egy rétegízlés és egy szubkulturális ideológia kiszolgálása, majd ebből táplálkozó közösségépítés, viszont Magyarországon számos vonulat, amely angol nyelvterületen a közönség mérete miatt tömegkultúrának tekinthető, nem hoz lázba pár száz főnél többet. Szép példa erre a húsz lapszámot megért Fangoria horrormagazin, amelynek anyalapja a nyolcvanas évek óta az amerikai horrorkultúra meghatározó orgánuma, ám itthon részben a megszólítható réteg mérete, részben a hirdetők hiánya miatt nem sikerült rentábilissá tenni. Szintén a fogalom hazai használatának ellentmondásaira mutatott rá Rácz András a Könyvkultúra Magazin Online-ra írt esszéjében (Vihar egy fanzin körül, 2016. szeptember 29.), amikor a Galaktika szerzői jogi botránya kapcsán azzal védi a szebb napokat is látott lapot, hogy a „hajdan nagy jelentőségű sci-fi magazin ma már csak egy fanzin. Kiadói részéről egy veszteséges hobbi, vásárlói oldaláról pedig nosztalgikus emlék”.
Rácz érvelésének lényege, hogy azzal együtt, hogy a Galaktika valóban jogsértést követett el, amikor éveken át a jogtulajdonosok engedélye nélkül közölt külföldi novellákat, értelmetlen olyan rigorózusan számon kérni rajta a legális lapkiadói gyakorlatot, mint azt az ügyet feltáró Pintér Bence tette, hiszen maga a folyóirat sem felel meg a hagyományos lapkiadás kritériumainak. Bármennyire jóhiszemű ez a gondolat, egy problémára élesen rávilágít: a Galaktika, és vele együtt a hazai kulturális folyóiratok színe-java ugyanúgy szűkös olvasótábort alkotó ízléskultúrákat szolgál ki, mint bármelyik fanzin. A zavart az okozza, hogy mögöttük eközben mégis ott a fanzinoktól idegen kiadói háttér, szervezett szerkesztőséggel és székhellyel, ISBN-számmal és országos terjesztéssel, amelynek során a Lapker könyörtelenül leveszi a maga 40–60 százalékát az amúgy is csekély bevételből.
A fanzinok megjelenése egyúttal azt is mutatja, hogy az online nyilvánosság mégsem vette át teljesen a nyomtatott folyóiratok szerepét. Bár például a The Black Aether szemrevaló és tartalomgazdag online felületet is működtet, az alapító-főszerkesztő Tomasics József minden negyedévben saját kezűleg postázza az aktuális lapszámot a megrendelőknek. A hagyományos terjesztési struktúrák megkerülése, a markáns online jelenléttel és közösségépítéssel párosított print-on-demand terjesztés olyan túlélési stratégia, amely ha nem is profitábilissá, de legalább nullszaldóssá teheti ezeket a lapokat, miközben az alacsony példányszám miatt óhatatlanul belengi őket az exkluzivitás vonzó aurája. Ebből persze az is következik, hogy a fanzinmodell sem szerkesztőnek, sem szerzőnek nem fog megélhetést vagy egzisztenciát biztosítani, de még jelképes honoráriumot is ritkán. Leginkább az alkotói elszántságon és az olvasói aktivitáson múlik, hogy egy-egy ilyen vállalkozás hány lapszámig jut el, és a „végre történik valami” egy-két évnyi lelkesedése után mi marad belőle – egy lassan intézményesülő orgánum vagy kultikus emléktárgy. Viszont az olykor sötét hosszú távú kilátásokon túl a fanzinok körüli közösségépítésnek a kreatív energiák becsatornázása mellett van egy felbecsülhetetlen erénye: olvasói igényeket mér fel, és bármi is a konkrét lapok sorsa, további projekteknek ágyaz meg. Ezt figyelhettük meg a fanzinformátumhoz az irodalmi intézményrendszernél eleve jobban vonzódó képregényes közegben, ahol a blogok és portálok közönségének megszilárdulása után nemcsak a hazai gyártású füzetek, fanzinok és antológiák, de a külföldi kötetek kiadása is fellendült a kétezres évek elejének pangásához képest.
Iszonyirodalom
Ha kiterítem az asztalomra a magyar irodalmi folyóiratokat és a közelmúltban megjelent zsánerfanzinokat, néhány kivételtől eltekintve nemcsak az lesz szembetűnő, hogy utóbbiak borítója mennyivel színesebb, hanem az is, hogy ránézésre meg tudom mondani, mit akarnak. A századelő angolszász ponyvalapjainak – mint a Weird Tales vagy a Black Mask – figyelemfelkeltő extravaganciája mellett az is nyomban egyértelmű, hogy milyen típusú szövegeket várhatok ezektől az újságoktól: ijesztőset, kicsit retrót, fantasztikusat. Ha mindez nem esne le elsőre, a biztonság kedvéért a lapok arculatát tagline is tisztázza: „a szokatlan és hátborzongató történetek magazinja”, áll a The Black Aether címlapján. Az ennyire markáns profil persze elijesztheti azokat, akik sem szokatlanra, sem hátborzongatóra nem vágynak, ugyanakkor egy pillanat alatt képes bevonzani azt a pár száz fős réteget, amely a lap közönsége lehet. Erőteljes vizualitásukkal, nyíltan deklarált ízlés- és értékpreferenciáikkal a fanzinok éppen azért tudnak olvasótábort gyűjteni, mert nem árulnak zsákbamacskát: van egy „ügy”, egy szűken lehatárolt stílus, gondolkodásmód vagy műfaj, és ha érdekel, máris írhatod a megrendelő e-mailt.
A The Black Aether, az Azilum és a Fantorzio esetében az a leginkább meghökkentő, hogy mennyire egyívású ez a választott ügy. Előbbi kettő a weird irodalom, azon belül is Lovecraft örökségének magyar nyelvű gondozását tűzte ki célul, egymást kiegészítő koncepciókkal. A The Black Aether elsősorban amatőr szerzők prózáit közli, annak minden hátulütőjével együtt: egy-egy lapszám tartalma a suta nyelven megírt utánérzésektől a gördülékeny és ötletes horrorsztorikig terjed, de a fanzinhoz képest vaskos eddigi hat megjelenés mindegyikében találhattunk olyan szöveget, amiért megérte végigböngészni az egészet. Az Azilum ehhez képest biztosra megy, és elsősorban fordításokat közöl a műfaj itthon mostohán kezelt szerzőitől – a legnagyobb fegyvertényt Arthur Machen folytatásokban lehozott nagyobb elbeszélései jelentik, de felbukkan a Psychót jegyző Robert Bloch és Thomas Ligotti is –, emellett a Lovecraft-kultuszhoz kapcsolódó esszéket magyar és külföldi szerzőktől, utóbbiak közt például egy részletet Michel Houellebecq Lovecraft-monográfiájából. Az Epicline magazin mögötti képregényes kollektívához kötődő, újságárusnál is kapható Fantorzio ponyvalap (Visszhang, Magyar Narancs, 2017. október 26.) egyelőre csak ígéret, az első lapszám egy kisregényt és egy kurta elbeszélést tartalmaz, így épp az a széles merítés hiányzik belőle, ami az ilyen antológiajellegű folyóiratokat vonzóvá teszi.
Arra több párhuzamos magyarázat is adható, miért a horror, azon belül is miért annak századfordulós formája vált a zsánerfanzinok húzó műfajává. Szemben a sci-fivel, ahol a Galaktika és az Avana Egyesület által gondozott Új Galaxis máig megjelenési felületet biztosít a műfajban alkotó hazai szerzőknek, a horrornak itthon sem különösebb tradíciója, sem intézményrendszere nincs. A The Black Aether és társai ott veszik fel a fonalat, ahol a magyar gótika halovány hagyománya megszakadt: valahol a 20. század első évtizedeiben, amikor még Kosztolányi, Csáth Géza és Cholnoky László közölték rémtörténeteiket az Éjfél című antológiában. A szecessziós borzongás megjelenése a Monarchiában közvetlenül megelőzte a tengerentúli horrormagazinok elterjedését és felfutását – míg előbbi a század első két évtizedére volt jellemző, a Weird Tales és társai a húszas években indultak –, így amikor a The Black Aether és az Azilum ehhez az érához nyúl, mintha utólag írnák bele a horrort a magyar irodalomtörténetbe. Ez persze nem lenne kivitelezhető a műfaj jelenlegi reneszánsza nélkül, ami egyszerre érezteti hatását a hollywoodi filmgyártásban – lásd az Az globális sikerét – és a magyar könyvkiadásban is, ahol a tuti befutó nevek mellett a zsánerkiadók egyre bátrabban hoznak be fiatal, itthon alig ismert horrorszerzőket.
Egy egészségesen működő – azt is írhatnám, hogy utópisztikus – lappiacon a fanzinok a legjobb esetben is csak kiegészítik a rentábilis fősodorbeli kultúrát (legyen az akár „magas”, akár „populáris”), olvasnivalót és közösségi élményt biztosítva a speciális ízléssel bíró szubkultúráknak. A formátum korlátai – például az önként vállalt anyagi bizonytalanság – miatt az ugyan kizárt, hogy teljesen átvegyék a hivatalos intézményrendszer szerepét, ám egy olyan helyzetben, mint a magyarországi, ahol az előállított print kulturális lapok jókora hányada csak rétegérdeklődésre tarthat számot, a támogatási rendszer pedig megbízhatatlan, a fanzinok túlélési stratégiái különösen tanulságosak. Végüket a kezdeti lelkesedés kihunyta okozhatja, de legalább addig is van valami izgalom.
