2003. május 30-án éjjel négy tinédzser egy kalapács, egy balta és egy nagyobb kődarab segítségével meggyilkolta Jason Sweeney-t, a tizenhat éves philadelphiai építőmunkást. Az elkövetők ismerték korábbról a fiút: egyikük a gyerekkori legjobb barátja volt, Justina Morley-hoz pedig, aki az egyetlen lány a gyilkosok között, gyengéd érzelmi szálak és alkalmankénti szexuális kapcsolat fűzte.
A Philadelphia Fishtownnak hívott negyedének egyik félreeső, erdős részén elkövetett gyilkosságot a négy tini jó előre kitervelte. Morley az alkalmi szex ígéretével a helyszínre csalogatta az áldozatot, ahol három társa felfegyverkezve várt rájuk. Elsősorban Sweeney pénzét akarták megszerezni, a fiú aznap kapott fizetést.
Készülődésképpen egymás után negyvenkétszer meghallgatták a Beatlestől a Helter Skeltert, amit a közelmúltban elhunyt Charles Manson is szónikus doppingszerként használt
Sharon Tate meggyilkolása előtt. Miután agyonverték, Jason Sweeney koponyájában egyedül a pofacsontja maradt épen, a felismerhetetlenségig szétroncsolt testet egy korábbi sebhely alapján kellett azonosítani.
A Sweeney-gyilkosság nem csupán az elkövetők hidegvére és brutalitása miatt keltett komoly sajtóvisszhangot. A négy kamasz – akik közül Morley egyszer sem sújtott le az áldozatra, félrehúzódva figyelte, ahogy a három fiú lényegében kivégzi Sweeney-t – később sem tanúsított semmiféle megbánást: a közvéleményt nem elsősorban a gyilkosság ténye döbbentette meg, hanem az elkövetők teljes érzéketlensége. A korabeli sajtó újra rácsodálkozhatott a lepukkant nagyvárosi munkásnegyedekben élő, magukra hagyott tizenévesekre, akiknek működőképes családi háttér és elviselhető jövőkép híján a szex és a kemény drogok jelentik a kiutat. Az eset persze beágyazódott egy jóval korábbra visszavezethető diskurzusra a „démoni tinikről”. De a brutális tinigyilkosság most mintha bepillantást engedett volna az aljas utcák másképp láthatatlan tiniszubkultúrájába, ahol
a társadalmi normák helyét teljesen átvette az amoralitás és az önpusztító hedonizmus, és mindez végül egy már-már rituális gyilkosságban csúcsosodott ki.
| ||
A philadelphiai képregényíró-rajzoló, Kevin Colden 2008-ban jelentette meg a Sweeney-gyilkosságot feldolgozó képregényét. Az először webképregényként publikált, majd egy bő százoldalas kötetben is kiadott Fishtown egyszerre használja ki a múlt század első felének szenzációhajhász krimiponyva-hagyományait és az ezredforduló nihilista tiniket szerepeltető független filmjeinek esztétikáját. Az oldalakat a sárga szín uralja, ami mindkét irányba kelt asszociációkat: a megsárgult lapokról eszünkbe juthatnak a régi bulvármagazinok és az olyan tömegével kiadott, fiatalkorú bűnözőkről szóló filléres krimik az ötvenes évekből, mint a The Violent Ones, a Hate Alley vagy a Bad Girls. De a lerohadt városnegyed alaphangulatát is megadja: szinte érezni a genny, az elhanyagolt fogak és a nikotinfoltos tapéták bűzét. Az egyszerű, de felettébb hatásos színszimbolikába csak az hoz majd változást, amikor megjelenik a vér vöröse.
A Fishtown olyan, mintha Donna Tartt A titkos történetének csontig csupaszított gettóverzióját olvasnánk Larry Clark feldolgozásában. Már az alapszituáció is Clark Genya című 2001-es filmjét idézi, amely szintén egy megtörtént tinigyilkosságot, a ’93-as Bobby Kent-esetet elevenítette fel. Ugyanakkor Colden messze kevésbé keresi a botrányt, és Clark jellegzetesen erotomán voyeur-tekintetét is felváltja nála a szenvtelenség. Nem véletlen, hogy egy interjúban az író-rajzoló másik inspirációs forrásaként Gus Van Sant „lírai minimalizmusa” is előkerült: a Fishtown szűkszavú, elidegenedett dialógusaiban és ismétlődő paneljeiben könnyen ráismerhetünk az Elefánt és a Paranoid Park hatására.
| ||
Bár a Fishtown kihasználja az alapsztoriban rejlő sokkértéket, és a vékonyka kötetből bő tizenöt oldal csak a gyilkosságot ábrázolja ütésről ütésre, Colden többnyire a megértés igényével nyúlt az esethez, felvillantja a tettesek szociális hátterét családon belüli erőszaktól a súlyos depresszióig. Ez arra nem elég, hogy józan ésszel érthető motivációt látasson a gyilkosság mögött – maga az áldozat sem származott jobb sorból –, de azt eléri, hogy ne pusztán ördögi, lélektelen gonosztevőkként tekintsünk a négy tinire.
A bandából kiemelkedik a képregényben „Angelicára” átkeresztelt lány, Morley alakja, aki érzelmileg súlyosan sérült drogfüggőként manipulálja a körülötte legyeskedő fiúkat. Így Colden olvasatában egyszerre lesz belőle klasszikus femme fatale és zavart elméjű, szexualitását hatalmi eszközként bevető kamasz lány. Ez a kettősség a kötet legizgalmasabb pontja. A Fishtown mindvégig fikció és rekonstrukció közt ingadozik: hol neo-noir tinikkel, hol tényszerű, de empatikus kommentár egy társadalmi jelenséghez. A képregény így a hasonló sztorik kulcskérdését is fölveti: vajon mi volt előbb, a gyilkos tinikről szóló rémtörténetek vagy maguk a gyilkos tinik?
| ||
