A Mágus érmetrükkjei – Paulo Coelho és az új hullámos spiritualitás

Az alkimista tartja a legtöbb nyelvre lefordított, még élő szerző által jegyzett könyv rekordját, ám Paulo Coelho nem csak ebben csúcstartó. Az intézményesedett brazil sztáríró munkásságában anyagiasság keveredik új hullámos spiritualizmussal, miközben egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz azért, hogy regényei a milliós olvasótáboron túl irodalmi presztízsben is részesüljenek.

Az ezredfordulón Paulo Coelho a fejébe vette, hogy elfoglalja méltó helyét a brazil irodalmi akadémiában. Ez még a fényharcosnak sem volt egyszerű küldetés: nem elég, hogy a brazil kritikai és tudományos élet némi megvetéssel viszonyult az ekkor már milliomos és világszerte ismert íróhoz, de az akadémián kihalásos alapon ment a státuszszerzés. Az ország irodalmának állapota fölött őrködő patinás szervezetben negyven szerző számára volt hely, és Coelho még azt is eldöntötte magában, hogy azt a 23-as számú széket fogja elfoglalni, amely az akadémiát 1897-ben megalapító Machado de Assisé volt. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy azon a bizonyos széken akkoriban Jorge Amado ült, akit saját bevallása szerint Coelho felettébb tisztelt. Meg is fogadta, hogy addig nem pályázik a helyre, amíg ő maga is meg nem öregszik, mert azt kívánja, hogy „Amado még nagyon sokáig éljen”. Így hát a fennmaradó időt azzal töltötte, hogy megkörnyékezte az akadémia tagjait, mígnem 2001-ben kapott egy rövid telefont az egyiküktől: „Jorge Amado meghalt, eljött a te időd.”

Hamar megindult a tülekedés a felszabadult helyért, ám felesége tanácsára Coelho végül lemondott arról, hogy beadja a pályázatát. Ehelyett kivárt, és csak akkor érezte úgy, hogy eljött a pillanat, amikor pár hónappal később egy másik író, Roberto Campos is jobblétre szenderült. Coelho újra pályázott, és egy franciaországi útról hazafelé tartva betért egy kápolnába, ahol így imádkozott Jézushoz: „Segíts abban, hogy bekerüljek a brazil irodalmi akadémiába!”

De Jézus nem segített eleget. A brazil média azonnal felkapta a hírt, felbukkantak a konkurens jelöltek, és végül a hercehurca döntetlennel zárult, egyikük sem kapta meg a szék megszerzéséhez szükséges tizenkilenc szavazatot. A hely üresen maradt, de Coelho belelendült a szent hadjáratba, miközben egyre több jövőbeni sikerre utaló isteni jellel találkozott. Az új választás dátuma Szent Jakab, a zarándokok védőszentjének napjára esett – Coelho megújulása utáni első ezoterikus könyve A zarándoklat volt 1987-ben. Jézus helyett ezúttal a kínai jóskönyvhöz, a Ji Csinghez fordult támogatásért, az pedig egyrészt „nagy sikert” ígért, másrészt azzal a homályos tanáccsal látta el, hogy „utazz el, és egy ideig ne térj vissza!”. Coelho és kampányfőnöke végül erre a mondatocskára húzták fel stratégiájukat. Az író Franciaországba utazott, és a távolból irányította a hadjáratot, amihez további égi jeleket is kapott. Így emlékszik erre: „A csillagok állása azt üzente nekem, hogy ne térjek vissza, én pedig a csillagok és az akadémiai tagok tanácsa közül az előbbit választottam.” A csillagoknak, a Ji Csingnek és az író hidegvérű tárgyalóképességének köszönhetően Paulo Coelhót 2002-ben a brazil irodalmi akadémia tagjává választották. Rossz nyelvek szerint mindehhez semmi köze nem volt a megannyi misztikus jelnek: az eljelentéktelenedéstől tartó intézménynek jól jött a Coelho-kampánnyal járó médiafigyelem, rá­adásul a multimilliomos szerzőnek nincsenek gyermekei, így halála esetén akár az akadémiának is juthatna némi pénzmag a busás örökségből.

A történet Fernando Morais A mágus – Paulo Coelho élete című hatszáz oldalas kötetében jelent meg, és nem csak azért érdekes, mert publikálása után kisebb botrányt váltott ki Brazíliában, kiváltképp az akadémia vélt vagy valós motivációját illetően. A brazil szépirodalom fellegvárának ostromlása során felbukkannak mindazok a részinformációk és szkeptikus szempontok, amelyek óhatatlanul behívják a Coelho-jelenség értelmezésekor a rosszindulat hermeneutikáját. Habár Coelho és Mo­rais egybehangzó közlése szerint előbbi nem vett részt az életrajzi kötet elkészítésében, csak barátjának rendelkezésére bocsátotta a használható dokumentumokat, a címszereplőre mindvégig „Paulóként” hivatkozó szöveg még a kínosabb felfedezések ellenére is elsősorban a „mágus” kultuszának gerjesztését szolgálta. Ebben a kultuszban pedig fontos szerep jut annak, hogy Coelho nemcsak írja, de éli is az új hullámos spiritualitást.

A virággyermek kivirágzik

Mint láthattuk, legnagyobb hord­erejű döntéseit a szinkretizmus jegyében egyaránt befolyásolja Jézus, a számmisztika, a kínai jövendőmondás és az asztrológia. Viszont ha az akadémiai szék elfoglalásának történetéből kivesszük az ájtatoskodást és a csodás véletleneket, nem marad más, csak a karrierista fickó, aki elmormol egy imát, aztán megszerzi, amit akar.

Az idén hetvenéves Paulo Coelho afféle háttér-mitológiaként tálalt életútja a kezdeti brutális mélypontokkal, majd a megvilágosodás utáni világsikerrel mintha csak a valóságban gyökerező illusztrációja volna annak, hogyan teljesítheti be valaki Az alkimistában oly sokat emlegetett „Személyes Történetét”. A Mágust, aki a 60-as években aktív szereplője volt a brazil „ezoterikus under-groundnak”, háromszor zárták elmegyógyintézetbe, de nem baj, mert az ottani tapasztalatai alapján írhatta meg a Veronika meg akar halni című regényét harminc évvel később. Habár 1973 és 1982 között Coelho sikeres rockzenész és dalszerző volt, korai könyvei nem érdekeltek senkit. De nem baj, mert a sötétebb miszticizmusban pancsoló Arquivos do Inferno és a később plágiummal vádolt, majd megtagadott O Ma­nual Prático do Vampirismo után csak így juthatott el az El Camino zarándoklatig, ezzel együtt a fekete miséktől a jóval piacképesebb önsegítő könyvekig, mint az áttörést meghozó regénypáros, A zarándoklat és a már említett Az alkimista.

Coelho profilváltása egybeesett azzal a folyamattal, amit Robert Carpenter a Latin American Religion in Motion című kötetben megjelent tanulmányában „ezoterikus boomnak” keresztelt el. Először 1986-ban kúszott fel ezoterikusnak címkézett kötet a brazil bestsellerlistákra: Marion Zimmer Bradley Avalon ködbe vész című monumentális, az Arthur-mondakör alapján készült, jó adag pszeu­dokelta miszticizmussal leöntött fantasyje. A brazil könyvipar ráállt a trendre, folytatták az angolszász szerzők fordítását, miközben a helyi erők is felfigyeltek a piaci résre, köztük az éppen megtért Coelho. A 90-es évek elejére, hála a brazil tömegmédia közreműködésének, São Paulóban és környékén már több mint ezer ezoterikus csoportosulás és szervezet működött, és hasonló mértékű spiritiszta aktivitás mutatkozott Rio de Janeiro metropoliszában is.

Carpenter szerint a new age ezotéria két fontos különbséggel bír a korábbi alternatív vallásosokat preferáló közösségekkel szemben. Egyrészt ezúttal nem hatalomfosztott társadalmi rétegek alapítottak maguknak a fősodorral szembehelyezkedő ellenvallást, mint általában: a new age spiritua­lizmus a fizetőképes középosztály kultúrájához tartozik. Másrészt ezek a könyvek már nem titkos, csak a beavatottak számára hozzáférhető tudást kínálnak, épp ellenkezőleg. Coelho és társainak tanításait bárki magáévá teheti, aki az általános iskolában megtanult olvasni, nincsenek kibontatlan allegóriák, cikornyás nyelvezet és egyéb, a befogadást és értelmezést nehezítő trükkök. Az ezredvég ezoterikus tanításainak bölcsessége a maga pőreségében világlik a könyvlapokon.

A műfaj brazíliai felfutása persze nem függetleníthető a globális trendektől. Magyarországon 1989-ben alakult az első ezoterikus kiadó, és a „valósítsd meg önmagad”, illetve ennek az életvezetési imperativusnak a variációi ekkorra bőven közismertek voltak az észak-amerikai és az európai piacon. A new age mézesmázos individualizmusa csak a más tradíciókra épülő brazil kontextusban jelenthetett igazi újdonságot. Ebből adódik a kérdés, hogy Coelho miért nem maradt ugyanúgy lokális sikersztori, mint a Brazílián kívül jórészt ismeretlen Monica Buonfiglio.

Presztízskérdések

A The New Yorker 2007-es Coelho-portréjában megszólaltatott Mário Maestri történészprofesszor frappánsan „ezoterikus yuppie narratívának” hívja az író könyveiből kirajzolódó világképet. „Annak ellenére, hogy más-más műfajokhoz tartoznak – így Maestri –, Coelho történetei ugyanarra az alapvető hatásra épülnek: a konvenciók és előítéletek vigasztaló megerősítésével tompítják el az elidegenedett elmét. A Coelho-olvasó már ismert területeket fedez fel, berúgja a már eleve nyitott ajtókat, és elmerül az őt bebörtönző világ szentimentális, megnyugtató, énközpontú, konformista és lenyűgöző vízióiban. Amikor befejezi a könyvet, akar egy ugyanilyet, ami mégis más.” A változatosság és az önismétlés együttes igényének köszönhető, hogy a Coelho-regények ugyanazokat a bejáratott hőstípusokat használják: a ván­dor­útra induló fiatal férfiakat Az alkimistában, A Piedra folyó…-ban és az önéletrajzi műveiben vagy a megkísértett nőket Az ördög és Prym kisasszonyban, a Tizenegy percben és Házasságtörésben. Ezek a sorstörténetek más és más korszakban, helyszínen és környezetben játszódnak az arab világtól a svájci szexiparon át a kelet-európai szanatóriumig, ám mindig ugyanott, a jelek olvasásánál és az egyéni sors beteljesítésénél lyukadnak ki. Mivel a Coelho-regényekben kizárólag a főhős nemének van kitüntetett szerepe – más utat járnak női, illetve férfi hősei –, a kornak, a helyszínnek és a nemzeti identitásnak nincs valódi tétje, a szerző művei könnyen befogadhatóvá válnak a világ bármelyik részén. Az örök igazságokat nem kötik országhatárok.

Paulo Coelhóban nem az az érdekes, hogy rekordokat állított fel egy ezoterikus könyvvel, hanem hogy képes évtizedeken át az élen maradni – ami az olyan, kevésbé szívós ezoterikus szerzőkről, mint Richard Bach vagy James Redfield, nem mondható el. Ugyancsak új fejlemény az ezoterikus irodalmak történetében, hogy Coelho – mint azt a fentebb felidézett székfoglalás is mutatja – keresztes hadjáratot indított önnön szépirodalmi kanonizációjáért. Az áhított presztízs megszerzéséért Coelho akár olyan szerzőknek is nekimegy, mint James Joyce. Miután unalmasnak és belterjesnek minősíti a modern irodalom képviselőit, olvasóira kikacsintva elmagyarázza, mi egy igazi író feladata: nyelvi bűvészmutatványok helyett egyszerűen beszélni bonyolult dolgokról, és közben mindenkihez szólni. Coelho retorikája fárasztó közhelyeket vonultat fel az elefántcsonttoronyba zárkózott magaskultúráról, miközben saját magára osztja az „igazi író” hálás szerepét. A pár évvel ezelőtti kirohanás leginkább már az örökkévalóságnak szólt, és a szerző addigi életművét igyekezett ravaszul feljebb pozicionálni a nehezen olvasható modernistákkal szemben. Ám Coelho máig tartó sikere mögött az aranyfedezetet sosem valamiféle homályosan értett presztízs vagy a nívós megformáltság jelentette, hanem az, hogy a mágus saját tanításai szerint élt, és lám, megcsinálta. Ezért kiemelten fontosak az egyébként ritkán nyilatkozó író interjúiban a számok – ha kell, maga javítja ki a kérdezőt –, és ezért emlegeti Mário Maestri a materialista yuppiekat. Csaknem hetven idegen nyelvű kiadásával a két hét alatt megírt Az alkimista a legtöbb nyelvre lefordított könyv, amelyet élő szerző írt. Százötvenmillió példányban kelt el (plusz 20 százalék a kalózpéldányokból), és 300 hétig tanyázott a The New York Times bestsellerlistáján. Coelhónak 29,5 millió követője van a Facebookon és bő 12 millió a Twitteren. Végül is ki hinne egy csóró prófétának?