Szép új világ: a liberális jogvédőket levadásszák, mint a kutyákat

Egyre gyakrabban veszik elő mostanában ezt az 1971-es disztópiát, amiben a fasisztoid rendszer konzervatív képviselői sivatagi erőltetett menettel büntetik a liberális jogvédőket.

Polgárjogi aktivistákat, a behívót megtagadó hippiket, feministákat és más, túlságosan hangos civileket ítélnek el gyorsított eljárásban. Az ítélet általában hét-tíz-húsz év börtönbüntetés, ám a vádlottak választhatnak: vagy rács mögé vonulnak, vagy a Büntetőparkba. A Büntetőparkban egyetlen feladatuk van: kutyagolni bő ötven mérföldet a sivatagban egy amerikai zászlóig. Ha elérik, nem kell börtönbe menniük, de ha közben elkapják őket az üldözésükre kiküldött rendőrök, a büntetésük megduplázódik.

Peter Watkins Büntetőpark (Punishment Park) című disztópikus áldokumentumfilmjét sok mindennek hívták 1971-es bemutatása óta: futurisztikus nonszensznek, paranoid fantáziálásnak, trágár szemétnek, mesterműnek és elrettentő erejű tanmesének. Legutóbb épp a Vice vette elő, felhívva a figyelmet a párhuzamokra az elmúlt húsz év amerikai közéletével, a Patriot Acttól Guantánamón át a Trump-érában végletesen polarizálódott és álhírekkel telített közbeszédig. A Büntetőpark már a bemutatása idején is ideget ért, amikor még a vietnami háború, diáklázadások és faji zavargások adták Watkins botrányfilmjének társadalmi hátterét. Épeszű forgalmazó nem mert hozzányúlni, a mozik, amik vállalták a vetítését, pár nap vagy egy bő hét után levették a műsorról, mondván, hogy

„nem hiányzik a nyakunkba az FBI, a helyi rendőrség meg az iskolai tantestület”.

 

A Büntetőpark egyik legemlékezetesebb beállításában a felsorakoztatott elítélteket kérdezik arról a tárgyalóteremben, hogy a börtönt vagy a parkot választják, ám a bal szélen álló, korábban túl sokat hangoskodó afroamerikai fickónak a rendőrök kézzel fogják be a száját. A szólásszabadság csorbításáról szóló vízió a film esetében önbeteljesítő jóslattá vált, bár nem azért, mert a karhatalom nyíltan betiltotta volna a filmet. Egyszerűen a terjesztők éltek az öncenzúrával, amikor úgy döntöttek, túl sok bajjal járna bemutatni egy ennyire provokatív anyagot. Watkins pályáján egyébként nem ez volt az első eset, amikor kihátráltak mögüle: egy angliai atomcsapás lehetséges következményeit feldolgozó War Games 1965-ben túl durvának bizonyult a BBC számára, így a csatorna elállt a vetítésétől – de Watkins így is a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscarral vigasztalódhatott.

Mai szemmel újranézve a Büntetőparkot, az egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a mostanra agyonhasznált, költséghatékony áldokumentumfilmes forma markáns rendezői attitűdöt is képviselt. Félúton a dühödt publicisztika és a science fiction között a Büntetőpark remegő kézikamerájának tekintete egyben a felhergelt, korának társadalmáról mindenképp nyilatkozni akaró művész tekintete is. Watkins egész életműve erre a kritikai attitűdre épült – olyan további áldokumentumfilmekkel, mint a The Gladiators és a Privilege –, miközben az elsők közt fedezte fel, hogy a híradófelvételek karcos stílusa igen jól illik a spekulatív fikció egyes műfajaihoz, különös tekintettel a sötét közeljövő témájára.

A Büntetőpark cselekménye két szálon fut: az egyiken épp tárgyalás zajlik, az asztal egyik oldalán hazafi konzervatívokkal, a másikon a vádlott felforgató elemekkel, miközben a sivatagban az előző turnus elítéltjei megkezdik az erőltetett menetet a nemzeti zászló felé. Watkins amatőr szereplőket használt, és

többségük meggyőződéses híve is volt azoknak az elveknek, amiket a filmben képviselt.

Igaz, a rendező nem próbálta palástolni, hogy politikai értelemben bal felé húz: míg a vádlottakat alakító szereplők annyi instrukciót kaptak, hogy mondják el gondolataikat, a hatalom embereitől azt is kérte, hogy túlozzanak, sarkítsák a véleményüket.

A Büntetőpark mégiscsak egy fasisztoid rendőrállamot bemutató sci-fi, így a műfaji követelményeknek megfelelően fel kellett nagyítania a valóságban is létező nézeteket. Ám ezzel a megoldással a forgatás során kialakult bizarr pszichodráma is torzult. A Büntetőpark rengeteget profitál a két oldal közti valós feszültségekből és párbeszéd-képtelenségből, viszont a hatalom embereinek kényszertúlzásai tompítják a szituáció élét, pedig itt elvileg tényleg maroknyi liberálist meg konzervatívot zártak be egy szobába, hogy kezdjenek egymással valamit egy tárgyalótermes szerepjáték keretein belül.

A „cinkelt játszma” fogalma így több szempontból is illik a Büntetőparkra: manipulált a koncepciós per, manipulált az elítéltek útja a sivatagban, és manipulált maga a filmszöveg is, hiszen lehetőséget sem ad arra, hogy a tárgyalás és az eldurvuló embervadászat után nézője komolyan fontolóra vegye a hatalom érveit, vagy szimpátiával bírjon a fegyverüket lóbáló egyenruhások iránt.

Ám míg Watkins elkötelezettsége miatt a Büntetőpark pszichológiai kísérletként maximum érdekes, disztópiaként bőven ad annyit, mint a műfaj klasszikusai. Ehhez nagyban hozzájárul a film személytelensége: sem az elítéltekről, sem bíráikról nem tudunk meg többet az általuk hangoztatott szólamoknál, mindkét oldal képviselői felcserélhető figurák egy össztársadalmi játszmában, ahol kizárólag az a dolguk, hogy foggal-körömmel védjék a saját álláspontjukat.

A hatalom háborús retorikáját és a vele szembeállított emberjogi megfontolásokat a Büntetőparkban mintha egyaránt szöveggenerátorral hozták volna létre, függetlenül attól, hogy az 1984-ből vagy közéleti vitákból ismerősek. Az előre leosztott szerepektől és előregyártott válaszoktól maga a rendszer sem tűnik többnek valamiféle rituális, kollektív játéknál, aminek egyetlen célja önmaga fenntartása.

Végül persze elfogynak az „érvek” és elsülnek a fegyverek, ami már másféle játék, de ugyanilyen ismerős.