Néha elmélázom rajta, minek ennyi szöveg. Nem azon, hogy kivágják szegény fákat, vagy hogy sem a szobámban, sem a laptopom merevlemezén nem férek már a könyvektől, és még csak nem is azon, hogy a megjelent szövegek – könyvek, újságcikkek, blogposztok, napilapok – jelentős részét maroknyi emberen kívül senki nem olvassa. Hanem azon, hogy a nyilvánvaló túltermelés és inflálódás ellenére mégis honnan az a késztetés, hogy az emberek ilyen kurva sok szöveget írjanak. Henry Darger történetében sem az fogott meg, hogy életrajzírója szerint egy sorozatgyilkos jellemével bírt (az is felmerült, hogy köze lehetett egy lány halálához). Hanem az a szövegmennyiség, amit életének nyolcvanegy éve alatt összeírt.
Darger leghíresebb műve egy tizenötezer oldalas fantasy eposz, amely jelenleg a leghosszabb, ember által ír könyv. A címe: The Story of the Vivian Girls, in What is Known as the Realms of the Unreal, of the Glandeco-Angelinian War Storm Caused by the Child Slave Rebellion, ami nagyjából össze is foglalja, miről szól. A Vivian lányok kalandjaihoz írt folytatás, a Crazy House: Further Adventures in Chicago, tízezer oldal. Darger önéletrajzából, a The History of My Life-ból csupán kétszáz oldalt tett ki a hagyományos értelemben vett önéletírás, a maradék ötezer egy öntudatra ébredt tornádó, Sweetie Pie kalandjait meséli el.
Mindehhez jönnek még a tíz év időjárását dokumentáló jegyzetei, és az első könyvéhez készült háromszáz illusztráció.
| ||
Ezek idilli, viktoriánus tündérmese-illusztrációikat idéző festmények, újságokból kimásolt kislányalakokkal. Darger képzőművészeti munkásságából azok a képek váltották ki a legnagyobb figyelmet, amelyek a giccsbe hajló fantáziavilágot a háború és a gyerekek elleni erőszak borzalmaival vegyítették. A robbanások és más katasztrófák mellett Darger képein kiemelten fontos a kislányok megkínzása, csonkítása és egyéb fantáziadús bántalmazása, állandó kontrasztot biztosítva a negédes körítéssel. Ráadásul lányfiguráit Darger rendszerint transzneműként, aprócska pénisszel ábrázolta: elemzői szerint valószínűleg azért, mert nem tudta, hogy a kislányok anatómiailag különböznek a kisfiúktól.
Henry Darger évtizedekkel az 1973-ban bekövetkezett halála után vált az outsider művészet ikonikus alakjává. Hagyatékának sorsa azon a véletlenen múlt, hogy főbérlője, a fotósként is ismert Nathan Lerner maga is otthonosan mozgott a művészeti világban, így
a Darger alagsori odújában talált kéziratokat és festményeket nem küldte a szeméttelepre,
hanem elmélyedt bennük és felismerte értéküket. Évtizedes munkájának hála, az ezredfordulóra Dargerról már nem csupán nagymonográfiákat írtak, de festményeit is számos múzeumban kiállították, bár prózaíró munkásságából azóta is csak szemelvények jelentek meg, ami persze ilyen szövegmennyiségnél nem túl meglepő.
| ||
Készült Dargerről két dokumentumfilm is. A 2004-es In the Realms of the Unreal Darger hajdani szomszédjait megszólítva rekonstruálja a szerző életútját, de animációkon a magnum opust is életre kelti, miközben átjárásokat keres a fantasyfolyam és a mélyszegénységben élő kórházi takarító élete, a mű és a művész élete között.
Ezek az önreferenciák a Darger-jelenség értékelésének legvitatottabb pontjai. Bár közhely, hogy az alkotó nem azonos az alkotásával, az autisztikus vonásokat mutató Darger sajátos magánmitológiáját nehéz az életútjától függetlenül olvasni. Dargert anyja halála után édesapja nevelte, majd miután nem tudta vállalni a gyerekneveléssel járó anyagi terheket, katolikus fiúiskolába adta. Ott a fiút maszturbáción kapták, később egy „gyengeelméjű gyerekeknek” fenntartott intézetbe került: a magánmitológia egyik sokat idézett, és Darger nagyregényébe is bekerült epizódja, amikor
egy szökési kísérlet során lasszóval fogták el egy legelőn.
Gyakran Darger nehéz gyerekkorával indokolják zárkózott, eszképista természetét és a kislányokhoz való vonzódását is. Itt nem az alkotásaiból levezetett okoskodásokról van szó, hanem arról, hogy Darger a fantáziavilágának határain kívül is tanújelét adta ennek a vonzalomnak. Amellett, hogy egyetlen barátjával megalapította a kétszemélyes Children's Protective Societyt, Darger kétszer kérvényezte a katolikus egyháztól, hogy örökbe fogadhasson egy árva kislányt. Mindkétszer visszautasították.
| ||
Darger megszállottságának konkrét tárgya is volt: Elsie Paroubek. Az ötéves Paroubek 1911-ben tűnt el, megfojtott holttestét az egyik chicagói csatornából halászták ki. Az ekkor húszas éveiben járó Darger afféle személyes szentélyben őrizgetett egy újságból kitépett fotót a kislányról, és teljesen elvesztette a fejét, amikor egy betörő ellopta tőle. Az már csak utólagos spekuláció, hogy a halott lány csak inspirálta Darger monomániáját, vagy esetleg konkrét köze is volt a gyilkossághoz.
| ||
Azon túl, hogy utólag Henry Dargert a legnagyobb fantasztákhoz és meseírókhoz hasonlították – William Blake-hez, Tolkienhez, Lewis Carrollhoz és C.S. Lewishoz –, története egy jellegzetesen modern tapasztalatot is megragad. Derger, akár egy nyugtalanító sötét oldallal is bíró Don Quijote, elveszett egy fantáziavilágban és örökre szétbogozhatatlanná vált számára a delíriumos kitaláció és a valóság. Ez a törekvés az eltűnésre, a feloldódásra egy valótlan birodalomban valójában nem különbözik radikálisan attól, ahogyan az elmúlt évszázadban a különféle terebélyes fantáziavilágokat termelték és használták, A Gyűrűk Urától a Csillagok háborújáig. Csak éppen Darger nem tündéül tanult vagy Darth Vadernek öltözött, hanem életét a fikcióra cserélve az alagsorban megírta minden idők leghosszabb meséjét.
Egy újabb szöveget, amit pár kutatón kívül senki nem fog elolvasni.
