Solymosi Bálint

Bebotorkálunk a kertből a krumplibogarak és lótetűk és egyéb kártevők közül, azzal az idétlen kérdéssel, hogy ezekkel mi a fene legyen?! Előttünk álomszerűen jelennek meg az elegánsnak nem nevezhető gyerekkori képek, amikor a kicsik gilisztát és százlábút és tücsköt meg pókot nyeltek, általában fogadásból, valamicske profit esélyével, így aztán szinte egyetlen pillanat alatt abbahagytuk az amúgy is csak megjátszott borzongást, és bámultuk a reményhez vezető közönyt és hülyeséggel egyenlő bátorságot.

Nagy valószínűséggel már azért is, mert magyar és mert IrReality Show, a tévésorozat sokkal futurisztikusabb, utópisztikusabb benyomást kelt, mint az általában vele együtt emlegetett társai, például az Office vagy a Városfejlesztési osztály. Hogy ez a "jövőkutatói" szemléletmód a kádári érára eredeztethető vissza, azt minden bizonnyal vegytiszta szerzői alapelgondolásnak tudhatjuk be.

"Ma éjszaka csupa szarságról álmodtam; vederemo!" - írta föl az egyik jegyzetfüzetébe Musil. Hozzátette, hogy nem szeretne erre pszichoanalitikus megfejtetést adni, mely arra mutatna, elfogyott körülötte a levegő, kevesli a tiszteletet, személye és munkássága iránti támadásnak vesz bizonyos viszonyulásokat. Vagyunk néhányan így, akik nem óhajtanánk lelkiekre hivatkozni nem kielégítő vagy csak nyugtalanabb éjszakáinkat illetően, hisz munkánkat elvégeztük, lelkiismeretünk tiszta.

A magyar nemzet előtti prompt és határozott cigánygyónással kezdünk, ösztönszerűen tépődik föl roma lelkünkből az esdeklés: Szűz Máriám, mi ez? A vágóképek "mint a parancs", azon nyomban magukkal ragadnak, közös vezeklésbe fogunk, a magyar nép sine qua non a cigányságunk számára, nélküle nemhogy nem tud élni, nem is akar - és mégis csak a bajt, a mindenféle léhűtőségek, cirkalmatok veszedelmét hozza eme édes-nemes népre, amely szinte már aluszékonyan megengedő.

Alighanem megfeledkezhettünk a világvége beharangozásáról, vagy egyszerűen nem vettünk tudomást róla, mert ma meglepetésszerű bárgyúsággal arra kapjuk fel a fejünk, hogy 2012 az apokalipszis éve. Lehet, hogy a decembert megérjük, de akkor aztán tényleg nincs tovább.

Vannak az embernek zseniális pillanatai, amelyeket később nem tud megismételni, vagy egy idő múlva felidézni sem, mindenesetre lehetnek következményei; ilyen fejleményre riadok ma délelőtt - leszállítottak nekem egy műhold nagyságú fotelt.

Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával.

Embertelen sor áll a kultúráldozatok türelmével a Magyar Nemzeti Múzeum előtt. Ez volt a millenniumi esztendő, valahogy be kell jutni, vissza, hogy megnézhessük az úgynevezett sajtófotókon, mi volt. Hogy milyenek voltak azok a körülmények, melyek beragyogták munkás hétköznapjainkat, és tettek annyi magyart boldogtalanná, zavarodottá és kedélybeteggé, hogy már sem a Vöröskereszt, sem a családi pótlék, sem a honvédség nem tudott segíteni.