Amikor ilyen csend támad, nagy valószínűséggel áll valaki nő abban a csendben, és ez nem a legrosszabb feltételezésünk, mi több, nem nélkülöz némi izgalmat a helyzet. Ama csend lehet indulat, gondolat, a bosszú angyala, fantáziánk világa - sápadt, kíméletlen némaság. Maradjunk most annál a csendnél, ami azután következik be, miután véget vetnek a zenének, amely azok közül a szignálok közül való, amelyekre rajongva ügyel a televízió, mármint hogy semmiféle vonzerővel és karakterrel ne bírjanak - ez zeneszerzőknek igazi kihívást jelenthet. Egy srác felkonferálja D. Tóth Krisztát, akinek mai vendégei, mondja, játékról, életről, halálról mesélnek majd megdöbbentő és vidám történeteket.
Eközben a műsorvezető Kylie Minogue egyik slágerére levonul a fenséges lépcsősoron, ahogy kell. Megáll, gesztikulál egy úgynevezett stylist rémálomszerű rongyaiban, és itt van a fent említett indiszkrét momentum; vagy talán nem is az, annyira legföljebb, mint amikor halakat lesünk meg vagy a vízfelszínen a kérészeket. Akárhogy is, ajkai nyílnak, és szól: egy magánhistóriába avatja be fiatalokból toborzott közönségét. A mese szerint kisgyermeke avval tréfált meg egy asszonyt, aki "valamiért" nem akart új műfogsort venni, hogy annak kedveskedő közeledésére egyszer csak az anyjához fordult, és megkérdezte, a néninek miért sárgák a fogai, és miért "büdi a szájája". Így mondta, mondja D. Tóth finoman nevetgélve, és mindenkinek nevethetnékje támad erre.
Nos tehát, ehhez kellett az a csönd, amely a filmekben a párbajok idejét jelzi. És így mint párbajhős jelenik meg egy szál rózsával a kézben Rózsa György, harmadszori felszólításra, mivel nem hallgat, csak a "rózsagyurira"; bájosnak kigondolt gyerekcsíny ez, mint ahogy az is, hogy tán megvolt neki Kylie Minogue. Azonban nem veszünk el a történet részleteiben, annyi mindenről kell még beszélni, hiszen Kylie-n felül is rengeteg remek nőt megcsinált ez a Gyuri, és még mennyi sorozatot mellé, hajjaj! Az ajánlóból tudhatjuk, hogy ez a show feltár magánéleti titkokat, miközben "ahol tud, segít". Minthogy ez a talkshow műfaja volna, amit D. Tóth Kriszta "hozott vissza a képernyőre", ki tudja, mennyire számon kérhető, ám az iróniának és öniróniának, emelkedettségnek vagy hétköznapiságnak semmi nyoma; ugyanakkor eléggé feltűnő, hogy a műsorvezető néhányszor az öniróniára hivatkozik. Nem lehet ezt másként érteni, mint önmentegető gesztust, illetve hogy valami ilyesmik elkelnének a műsorban, ha már társalogniuk kell.
Nekünk ugyan szálat nem hiányzik, viszont ezt látva semmivel sem tűnik elvetemültebb ötletnek kitalálni egy másféle múltat és egy szebb jelent, hátha az érdekesebb lesz - mert ezzel semmit nem tud kezdeni a show. A meghívottak - Al Ghaoui Hesna, a rettenthetetlen tudósító és testvére, majd Mucsi Zoltán és Scherer Péter, azaz Kapa és Pepe, az "alternatív nevettetők" - legyenek mégoly bátrak és kreatívak, játékra teremtettek, mégis, akárha egy paralel világból, egy másik dimenzióból (valami ilyesmire gondolhat Dörner György?) lépnének elő, és ülnének tehetetlenül a köztévé díszletei között.
DTK: miket is jelent ez a világban? Van erre egy játékos felhívás, hogy aki erre meg arra jár idegen országokban, és találkozik a DTK szóképpel, az a "megfejtést" küldje be a szerkesztőségbe (egy ilyen hazai példa a Debreceni Tengerimalac Klub). Szerintünk ez magyarul azt jelenti, amikor a szívünktől nem messze lévő mond vagy tesz valami "furcsát", és a megértéstől és az érdektelenségtől kissé elhülyülve félrehajtjuk fejünket, szemünket lesütjük; nem szólunk, nem mondjuk ki: Drága, tudod, kínos!
M1, február 23.
