Tévé

Őszitegzes, lápi póc, bödöncsiga

Endemica Hungarica

  • Solymosi Bálint
  • 2012. május 10.

Film

Húsvét hétfőtől új mackófigura (és mindjárt kettő!) fogadja az m2 mesesávjának nézőit, de innen vagyunk még azon, várakozással eltelve ülünk fotelünkben ezen a felhős és szeles vasárnap délutánon, amelyet eltölteni aranylóan semleges kedéllyel képzelünk. Ám nem bírjuk csak úgy abbahagyni - várakozunk, remélünk, bazírozunk, szép és új lesz minden, a tévémacitól fogva az államfőn át Európáig és tovább. Amíg azonban mindez beköszönt, és talán szertelen izgatottságunk lecsöndesül, nézzünk meg az m1 műsorán egy meglepően bársonyos ajánlatot, az Endemica Hungaricát. Értsd: magyar bennszülött.

Ami elsőre a szemünk elé tárul: a sziklák közt hegyi patak ront lefelé, fagyosan szürke, aztán az ősz színpompásan meleg fényű falombjai; elemi ritmusú, erőteljes képek; és miközben elindul a fölvezető szöveg, mely mértéktartónak, érthetőnek és ugyanakkor az érdeklődést felcsigázónak bizonyul, azt állapítjuk meg bölcsen, hogy más lesz ez, mint egy "klasszikus" természetfilm. Azt gondoljuk később, azért, mert látványvilága dermesztően nem idilli. Viszont lenyűgöző; ennek egyik oka az lehet, hogy az ábrázolás lehetséges technikai és esztétikai módjain a természet önreprezentációját eleveníti meg, mintegy paradoxonként távol tartva azt az embertől és az emberi tekintettől. Így is létrejöhet hát egy szép és eleven természetfilm, hogy a mikroszkópok absztrakcióit, "trükkjeit", az objektív hűvös tárgyiasságát, megfellebbezhetetlenségét nem úgy alkalmazza. A választott téma is kezükre játszik, hiszen olyan ritka magyarországi állatfajokat mutatnak be, amelyek közelébe a legritkább esetben jut ember, naivan úgy vélem, ezeket az állatokat még soha nem is látta senki. Az első állatkép egyike rögvest egy esztétikai abszurd - ritka csúf vagy szörnyű pillangó, ő az őszitegzes.

Nem lehet kihagyni ezen ismertetőből az állatfajok neveit; mecseki őszitegzes, aggteleki vakbolharák, szemcsés vakászka, magyar tarsza, balatoni szivacs, rákosi vipera, lápi póc, fekete bödöncsiga, csíkos szöcskeegér, északi pocok. És hogy ez mind klassz, de az élőhelyeik szinte bizarrak; barlang, meleg vizű patak, mocsár, tó, nedves rétek, síkság, és hogy például úgy falánk és villámgyors a lápi póc, hogy alig kap oxigént közben, mármint olyan környezetben él (de ez csak egy kis ízelítő).

Noha ez stílusában klasszikusnak mondható természetfilm, amely a legújabb technikát ennek megfelelően alkalmazza, mindazonáltal van benne valami hűvösen elemelt; ezt a hatást a funkciók leírásának felpörgetett és egyértelművé tett kezelése adhatja. A film, úgy érezhetjük, a science fiction és az apokaliptikus látomások képi világát hozza, miközben finoman átlengi a létezés funkcionális örömérzete és véletlenszerűségének kedélye. Az a fajta science fiction, amely kitűnő dramaturgiával rendelkezik, az adott helyzeteken belül remekül átpakolt súlypontok vannak, és a vadállati kaland helyett érzékeny átívelések jellemzik. A film természetszerűleg nem nélkülözi az evolúció ismert, finoman szólva is harcias meneteit, de az állatok párzási és táplálkozási szokásait veszi elő leginkább.

Amennyiben nem volnánk annyira ízlésesek, mint amennyire azok vagyunk, "könnyű prédája" lehetne az Endemica Hungarica az olyan irányú geohisztériai feltevéseinknek, hogy na lám, kik ki nem bírták itt, megrettenve, megbújva, viszont a lehetőségeiket megneszelve, és magukat újra és megint kitalálva élnek tovább. Állatság volna. Amikor ezt a filmet látjuk, az jut eszünkbe, hogy hál' istennek, a legjobb úton vagyunk afelé, hogy leszokjunk az antropomorfizáló világnézeteinkről, természetvizsgálódásaink ilyen irányú leképezéséről.

Megint egy komoly előadás az evolúció téziséről, melyből a tudomány némely képviselője szerint a legmesszebbmenőkig kiiktatandó az élővilág célszerűsége és "haladása". Ezek tévhitek. Amit Mosonyi Szabolcs, a film rendezője és operatőre, valamint Bagladi Erika, a forgatókönyv írója tesz, igen szimpatikus. Ez a higgadt és ezzel együtt gyors "szemlélődés", mely nem kívánja a látottakat azon nyomban értelmezni mindenféle tudományos elméletekkel, de kétségtelenül minden ilyesmit felhasznál: a képeknek megalapozott tudása van.

m1, 2012. április 8.


Figyelmébe ajánljuk

A hatalom lába

A hetvenes években a brazíliai Recifét groteszk városi legenda tartotta lázban. Eszerint egy önálló életre kelt „szőrös láb” (perna cabeluda) terrorizálta a város lakosságát.

Akarsz-e?

Ha mindenki ennyire elviselhetetlen, mi értelme szaporodni? – ez valószínűleg csak nekem jutott eszembe, amikor elsötétült a kép, a filmkészítők nem hatoltak ilyen mélységekbe. Ellenkezőleg, valamiféle pozitív végkicsengést is ragasztottak a sztorihoz az utolsó két-három percben, de erről majd később.

Innen nézve

  • Pálos György

A szerző második regényének kiemelten fontos szereplője egy ház Brassó belvárosában, eredetileg a Sfântul Ioan (a szocialista diktatúra éveiben Majakovszkij) utcában, nem messze a nevezetes Aro szállodától.

Bársonyos halálvágy

A Kurtág György 100. születésnapjára szervezett fesztivál zenetörténeti esemény. Száz évet megért, sőt azon túl is alkotó világhírű zeneszerzőre nem akad sok példa: a tengerentúlról a 2012-ben bekövetkezett haláláig aktívan komponáló, mások mellett Eötvös Péter által is nagyra becsült Elliott Carter nevét tudjuk felidézni egyedüliként, Európából pedig Kurtág Györgyét, akit a százegyedik esztendejébe lépve a Die Stechardin című új operájának bemutatásával ünnepeltek.

Szlava Ukraini!

Négy éve tart a háború Ukrajnában. Pontosabban a teljes körű katonai invázió tart négy éve, mert a háború már 2014-ben elkezdődött. Csak az akkor senkit sem érdekelt Ukrajna határain kívül. Valójában ez a háború sem érdekel már szinte senkit. Alig szerepel a vezető hírek között.

Rész és egész

  • Molnár T. Eszter

A mű és a befogadó viszonya mindig aktív, különösen igaz ez a performatív művészetekre, ahol a mű a befogadóval egy térben születik meg, lehetőséget teremtve az azonnali interakciókra is. De milyen színház az, amelyik a tervezhető nevetésen vagy megrendülésen túl is számít a közönség aktivitására? Mitől közösségi és mitől részvételi? Hogyan működik a beavató, illetve hogyan az osztályteremszínház?

A láthatatlan színész

Elsősorban rendezőként ismerjük Porogi Dorkát, ő rendezte egyebek közt az Antigonét a Radnóti Színházban, vagy az Elfriede Jelinek művéből készült Árnyékot a Trafóban. Jóval többet rendez azonban a határon túl, erdélyi magyar színházakban, talán azért is, mert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végezte a rendező szakot.

Szerelmi csalódás

A Pelsőczy Réka – Perczel Enikő alkotópáros (előbbi rendezőként, utóbbi dramaturgként jegyzi a produkciót) az első jelenetben jelzi, hogy a tavaly 250 éve született Jane Austen legismertebb regényének új adaptációjával valamiképpen a mára is szeretnének reflektálni. Ennek jegyében a mű kerettörténetet kapott a „színház a színházban” technikával.