Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával. Talán ennek is eredménye a hihetetlen zenekari frissesség, e felvétel fõ erénye. A
Fidelio köztudottan többször átdolgozott, problémás darab, dramaturgiai, zenei okokból egyaránt. Éteri csodák (például az elsõ felvonás kvartettje) mellett földhözragadt, nem is makulátlan ízlésrõl árulkodó számok váltakoznak, melyek többnyire az agg smasszer, Rocco alakjához kötõdnek. A finálé meg egyenesen a
Kilencedik zárlatának hírvivõje, annak összes erényével és gyarlóságával. Abbado mégis teremt valamiféle egységet, elsõsorban a megfoghatatlanul áttört zenekari hangzás segélyével. Ehhez járul a ritmika folyamatos izgalma, dogmáktól mentesen, hiszen a nagy olasz gond nélkül csinál nem feltétlenül partitúrahû tempóváltást, ha szerinte úgy kívánja a dramaturgia. Igen, ez inkább opera, színház, nem szertartás, mint sok régebbi (Furtwängler!) felvételen.
Ám a CD-t nem az énekesek miatt kell megvenni. Pizzaro (Falk Struckmann) erõs, de hiányzik belõle a nagyság, mindenesetre elsõ monológjából, háttérben a félelmetes kórussal (Arnold Schoenberg Chor) Abbado szinte a jóval késõbbi német expresszionizmust hasítja belénk. A címszereplõ, Nina Stemme nem vérbeli drámai szoprán. Florestan monológjának bevezetõjét úgy játssza a zenekar, hogy attól egy kõszikla is meghasadna, ám Jonas Kaufmann éneklése olykor annyira erõltetett, mintha egy szál serclin valóban évek óta sínylõdne pincebörtönében. A fináléban aztán az oratórium mégis gyõz az opera felett, Abbado szinte az eksztázisig izzítja az elõadást, és megint egyszer elhiteti velünk a mûvészet legnagyobb illúzióját, hogy van remény és megváltás.
Universal/Decca, 2011, 2 CD
****
