lemez - BEETHOVEN FIDELIO

  • Solymosi Bálint
  • 2011. szeptember 1.

Zene

Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával.
Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával. Talán ennek is eredménye a hihetetlen zenekari frissesség, e felvétel fõ erénye. A Fidelio köztudottan többször átdolgozott, problémás darab, dramaturgiai, zenei okokból egyaránt. Éteri csodák (például az elsõ felvonás kvartettje) mellett földhözragadt, nem is makulátlan ízlésrõl árulkodó számok váltakoznak, melyek többnyire az agg smasszer, Rocco alakjához kötõdnek. A finálé meg egyenesen a Kilencedik zárlatának hírvivõje, annak összes erényével és gyarlóságával. Abbado mégis teremt valamiféle egységet, elsõsorban a megfoghatatlanul áttört zenekari hangzás segélyével. Ehhez járul a ritmika folyamatos izgalma, dogmáktól mentesen, hiszen a nagy olasz gond nélkül csinál nem feltétlenül partitúrahû tempóváltást, ha szerinte úgy kívánja a dramaturgia. Igen, ez inkább opera, színház, nem szertartás, mint sok régebbi (Furtwängler!) felvételen.

Ám a CD-t nem az énekesek miatt kell megvenni. Pizzaro (Falk Struckmann) erõs, de hiányzik belõle a nagyság, mindenesetre elsõ monológjából, háttérben a félelmetes kórussal (Arnold Schoenberg Chor) Abbado szinte a jóval késõbbi német expresszionizmust hasítja belénk. A címszereplõ, Nina Stemme nem vérbeli drámai szoprán. Florestan monológjának bevezetõjét úgy játssza a zenekar, hogy attól egy kõszikla is meghasadna, ám Jonas Kaufmann éneklése olykor annyira erõltetett, mintha egy szál serclin valóban évek óta sínylõdne pincebörtönében. A fináléban aztán az oratórium mégis gyõz az opera felett, Abbado szinte az eksztázisig izzítja az elõadást, és megint egyszer elhiteti velünk a mûvészet legnagyobb illúzióját, hogy van remény és megváltás.

Universal/Decca, 2011, 2 CD

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.