lemez - BEETHOVEN FIDELIO

  • Solymosi Bálint
  • 2011. szeptember 1.

Zene

Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával.
Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával. Talán ennek is eredménye a hihetetlen zenekari frissesség, e felvétel fõ erénye. A Fidelio köztudottan többször átdolgozott, problémás darab, dramaturgiai, zenei okokból egyaránt. Éteri csodák (például az elsõ felvonás kvartettje) mellett földhözragadt, nem is makulátlan ízlésrõl árulkodó számok váltakoznak, melyek többnyire az agg smasszer, Rocco alakjához kötõdnek. A finálé meg egyenesen a Kilencedik zárlatának hírvivõje, annak összes erényével és gyarlóságával. Abbado mégis teremt valamiféle egységet, elsõsorban a megfoghatatlanul áttört zenekari hangzás segélyével. Ehhez járul a ritmika folyamatos izgalma, dogmáktól mentesen, hiszen a nagy olasz gond nélkül csinál nem feltétlenül partitúrahû tempóváltást, ha szerinte úgy kívánja a dramaturgia. Igen, ez inkább opera, színház, nem szertartás, mint sok régebbi (Furtwängler!) felvételen.

Ám a CD-t nem az énekesek miatt kell megvenni. Pizzaro (Falk Struckmann) erõs, de hiányzik belõle a nagyság, mindenesetre elsõ monológjából, háttérben a félelmetes kórussal (Arnold Schoenberg Chor) Abbado szinte a jóval késõbbi német expresszionizmust hasítja belénk. A címszereplõ, Nina Stemme nem vérbeli drámai szoprán. Florestan monológjának bevezetõjét úgy játssza a zenekar, hogy attól egy kõszikla is meghasadna, ám Jonas Kaufmann éneklése olykor annyira erõltetett, mintha egy szál serclin valóban évek óta sínylõdne pincebörtönében. A fináléban aztán az oratórium mégis gyõz az opera felett, Abbado szinte az eksztázisig izzítja az elõadást, és megint egyszer elhiteti velünk a mûvészet legnagyobb illúzióját, hogy van remény és megváltás.

Universal/Decca, 2011, 2 CD

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.