lemez - BEETHOVEN FIDELIO

  • Solymosi Bálint
  • 2011. szeptember 1.

Zene

Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával.
Claudio Abbado (1933) öregkori megújulása egyike a zenei élet nagy eseményeinek. Miután otthagyta a Berliner Philharmonikert, csak kevésbé sztárolt együttesekkel dolgozik, ezúttal a Lucerne Festival Orchestrával. Talán ennek is eredménye a hihetetlen zenekari frissesség, e felvétel fõ erénye. A Fidelio köztudottan többször átdolgozott, problémás darab, dramaturgiai, zenei okokból egyaránt. Éteri csodák (például az elsõ felvonás kvartettje) mellett földhözragadt, nem is makulátlan ízlésrõl árulkodó számok váltakoznak, melyek többnyire az agg smasszer, Rocco alakjához kötõdnek. A finálé meg egyenesen a Kilencedik zárlatának hírvivõje, annak összes erényével és gyarlóságával. Abbado mégis teremt valamiféle egységet, elsõsorban a megfoghatatlanul áttört zenekari hangzás segélyével. Ehhez járul a ritmika folyamatos izgalma, dogmáktól mentesen, hiszen a nagy olasz gond nélkül csinál nem feltétlenül partitúrahû tempóváltást, ha szerinte úgy kívánja a dramaturgia. Igen, ez inkább opera, színház, nem szertartás, mint sok régebbi (Furtwängler!) felvételen.

Ám a CD-t nem az énekesek miatt kell megvenni. Pizzaro (Falk Struckmann) erõs, de hiányzik belõle a nagyság, mindenesetre elsõ monológjából, háttérben a félelmetes kórussal (Arnold Schoenberg Chor) Abbado szinte a jóval késõbbi német expresszionizmust hasítja belénk. A címszereplõ, Nina Stemme nem vérbeli drámai szoprán. Florestan monológjának bevezetõjét úgy játssza a zenekar, hogy attól egy kõszikla is meghasadna, ám Jonas Kaufmann éneklése olykor annyira erõltetett, mintha egy szál serclin valóban évek óta sínylõdne pincebörtönében. A fináléban aztán az oratórium mégis gyõz az opera felett, Abbado szinte az eksztázisig izzítja az elõadást, és megint egyszer elhiteti velünk a mûvészet legnagyobb illúzióját, hogy van remény és megváltás.

Universal/Decca, 2011, 2 CD

****

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.