Akkor az volt a terv, hogy ne változzon semmi, ám látszódjék minden úgy, mintha változna, azaz (többek közt) a munkahelyeken mindenki tegyen úgy, mintha mozogna vagy végezné a dolgát. Azóta változott a helyzet, minden fluktuál, és marad minden ugyanolyan, vagy valami hasonló, olyasmi, s így tovább. Ezt mutatná be a sorozat háromtagú íróstábja, Litkai Gergely, Kovács András Péter (KAP) és Hadházi László, akiknek neve nyilván mindenki számára ismerős a Rádiókabaréból, és már esetleg a kedvencei is. Arról semmiképpen sem győztek meg, hogy a "Kádárról" vagy erről a mai világunkról tudnának valamit is egyáltalán mondani, annak ellenére, hogy lehetnek tapasztalataik (voltak a munkaügyi hivatalban, és volt munkahelyük). Attól a helytől meg, ahol humorosnak találták magukat, esetleg mások őket, messze elkószáltak, amikor a Munkaügyek forgatókönyveit írták.
Miért nem érzünk csalódottságot és utána afféle könnyű bágyadtságot? Valami olyasmit tehát, amikor friss kapcsolatot teremt az ember, ahogy mondják, hiszen egy új sorozat is ilyen friss kapcsolat volna. Nem érzünk ilyesfélét, egyrészt mert veszítjük el az érzékenységünket, másrészt mert nincsenek elvárásaink a magyar tévésorozatokat illetően, a humorukat nem is említve. Messziről azokra az önkéntelen hazudozásokra, önreflexív baromságokra emlékeztet ez a humor, amiket az általános iskolai táblánál mondtunk, és idétlenségünk mély blamázsába süllyedve hallhattuk tanárunk ítéletét: feleletünkre a "tényektől nem megzavart éleslátás" a jellemző - és ez nem is volna annyira rossz ezt a sorozatot látva.
Az m1 szituációs komédiasorozatára két dolgot nem lehet mondani: hogy volna benne szituáció, és volna komédia. Ezt nem lehet elintézni annyival, hogy merő fikció; attól még minden lehet, attól is, hogy a Fővárosi Munkaügyi és Munkavédelmi Felügyelet élete az olyan, mint akiket ottfelejtettek valahol, már régóta senki sem dolgozik, senkinek nincs munkahelye, de nekik senki nem szólt, teszik a dolgukat. A színészek a legnagyobbjaink közül valók, és akik még nem azok, ők meg nagyon jók, ám úgy látjuk, minden kedélyességükkel együtt durva melót végeznek (nem tudnak felszabadultan játszani). Szerepeik nem éppen hálásak, magától értődőn, nyeglén, szinte magakelletőn rosszindulatú magyar munkahelyi emberek, kollégák, kik például olyan égető problémában foglalnak állást, mint a cigarettaszünet vagy a dohányzásra kijelölt hely (forgatás óta a probléma megnyugtatóan megoldódott). Vagy az EU valamiféle bizottságát kell fogadniuk; egy pillanatra úgy fest, mintha volna lehetőségük a színészeknek a játékra, nem is akarják megúszni, dolgoznak - de nem. Megint nem.
"Professzionalizmus, kompetencia, szorgalom, hatékonyság, kollegialitás - ezek azok az értékek, amelyek hivatalnokaink számára örökké elérhetetlenek maradnak" - írja a sorozat ajánlója, és a mondást idézi, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ezt nyilván mindazok messzemenően igaznak találják, akik teljességre törekednek, és ha lehet, nem dolgoznak. Ez a szórakoztató film a magyarok közismert, mert a mindenkori kormány által sugallt munka iránti herótját "igyekszik pellengérre állítani", valamit kihozni a végtelenített semmittevésből, de önmaga dugába dől. Eléggé nagy szar van, már csak az hiányzik, hogy ha valamit viccesre veszünk vagy viccesre szándékozunk venni, akkor arról azt higgyük, hogy valóban egy vicc! Mert nem az, viszont lehet vagy kell róla humorral beszélni, ám ha önvédelemből vagy szimpla gyávaságból mondjuk, hogy ez IrReality Show, mint ahogy az is, attól még hallatlanul opportunista és ostoba.
m1, április 22.
