Sz. T.

Folytassuk ott, ahol a Radiohead új albumánál abbamaradt (Kid A, Magyar Narancs, 2000. november 9.): jó lenne színpadról is hallani, nem csak lemezről. A folytatásnak pedig két oka van.

Mintha csak egy New York-i Bahia-féleséget reklámozna, Paul Simon legújabb albumának designja egy tiszta gyapjú kapucnis kabát mintázatára épül. Papírt lapozgatsz, de ujjad hegyén egymásba szőtt színes szálak puhaságát érzed. Egyértelmű üzenet, itt semmi sem mesterkélt, semmi sem mesterséges, minden természetes, a kapucni esésétől a hüvelykujjal pöcögtetett zimbabwei zongora, a mbira hangjáig. Stockholm, Hamburg, London, Milánó és Párizs után Simon ezekben a napokban Amerikában mutatja be lemezét, a legnagyobb helyeken: 59 éves, három tíz év alatti gyerek várja haza (harmadik házasság, felesége Edie Brickell énekesnő; az elsőből van egy harminc felé járó fia is), mit keresne fél évig szállodákban. Nem mintha akár ő maga, akár a lemez, amivel turnézik, öreges lenne: énekhangja éppoly tiszta, mint tizenöt vagy harminc éve, szemben mondjuk Bob Dylannel, akié nagyon megkopott, s akivel tavaly, életükben először, együtt járták Amerikát, egymás dalait is előadva. Ez önbizalomerősítő terápia lehetett Paul Simon számára, miután 1998-ban megbukott élete első Broadway-produkciója, a The Capeman, noha elvileg minden feltétel adott volt a sikerhez: húsba vágó téma (igaz történet egy kétszeres gyilkosság miatt 1959-ben halálra ítélt, tizenhat éves Puerto Ricó-i bevándorlóról, akinek megkegyelmeztek, s végül 1986-ban halt meg), komoly szerzőtárs (Derek Walcott, az 1992-es Nobel-díjas, St. Lucia szigetéről), doo wop és karibi hangok között közlekedő zenéjét (Songs From The Capeman, benne Ruben Blades) szerette a kritika. És mégis.

Volt egyszer, még 1986-ban egy Jamaicára kacsintó, napfényes dal a Talking Heads True Stories albumán, Radio Head a címe (két szóban). Szerethették azok a 17-18 éves, Oxford környéki srácok, akik 1991-ben zenekarként léptek színre: ők lettek a Radiohead (egybe írva). 1993-ban hozták ki első albumukat, ez volt a Publo Honey. (Csak zárójelben: hallhattak erről valamit azok a pesti srácok is, akiknek aztán Publo Hunny - vagy hogy is írják éppen - zenekarként ´97-ben jött ki az első hunglish hablaty lemezük, de ez tényleg mellékszál.) Aztán ´95-ben a The Bends, ´97-ben az OK Computer, és máris a mába érkeztünk, negyedik agylemez, Kid A. Hír volt pár hete, hogy Nr 1-ként debütált a Billboard amerikai eladásokon alapuló listáján, ami komoly dolog, bármit gondoljunk is különböző ízlésekről és promóciókról. A Publo Honey nekem speciel kimaradt, de a The Bends és az OK Computer meg az ezekkel járó, valaha az MTV-ben, pár éve pedig egy Titanic Fesztiválon látott klipek ismeretében (ők hajtották a Karma Police kocsija elé Kovács Lajost) magam el sem tudtam volna képzelni az amerikai lista csúcsán a Radiohead képét és hangját, aztán tessék, mégis. Merthogy ez popzenekarnak túl komoly, rockzenekarnak túl kifinomult, az arcokon idegenül festene a tinimagazinos smink, a viharvert, vén csatalovakhoz képest viszont fiatalok, magánéletük azonban, tudtommal, semmi fogást nem kínál a pletykaiparnak. Marad a zene.

Február 3-8. között a Budapest Kongresszusi Központban rendezik a 31. Magyar Filmszemlét. A nyitó előadáson Mészáros Márta Kisvilma (Az utolsó napló) című filmjét, zárásként Szabó István művét, A napfény ízét vetítik, versenyen kívül, a "nem szakmai" közönség a Puskin és a Toldi moziban mustrálgathatja a termést: a versenyprogramban 24 nagyjátékfilmet, 27 kísérleti és kisjátékfilmet és 31 nem fikciós (dokumentum) filmet mutatnak be, s lesznek információs vetítések is.

Spike Lee nálunk ´91-92-ben kezdődött, amikor a Duna Film tudatos közönségépítésnek tűnő forgalmazói módszerrel hirtelen behozta három (bár nem az első három) munkáját: noha közülük sistergő feszültségével a Do the Right Thing (´89, filmcím magyarul: Szemet szemért) tisztán kiemelkedett, a Mo´ Better Blues (´90, jó sorsa megóvta magyar címtől, ha nem tévedek) és a Jungle Fever (´91, nehéz lett volna nem Dzsungelláznak fordítani) is azt mutatta, hogy nagyon tud filmet csinálni. Ráadásul vagy mindenekelőtt úgy lökte vászonra a feketéket, ahogy azelőtt senki, vagy ha mégis, hát kevesen. Mondhatni megnyitotta az új amerikai "fekete" film korszakát. Az évtized egyik legszorgalmasabb rendezője lett: Malcolm X (´92), Crooklyn (´94), Lumiére and Company (´95), Clockers (´95), Girl 6 (´96), Get on the Bus (´96), 4 Little Girls (´97), He Got Game (´98), Freak (´98, TV). Ezek nekem kimaradtak, pedig isten látja lelkem, a Malcolm X-re és a milliónyi fekete Washingtonba masírozásáról szóló Get on the Busra nagyon kíváncsi volnék. Amit viszont most kínál, az kilóg a sorból: nem a gettó, de nem is a középosztály feketéiről szól, hanem fehérekről. A rendező bőrének színe itt egyszerűen nem tényező, tulajdonképp szóba sem kéne hozni. A sztoriban és a figurák ábrázolásában nincs fekete perspektíva: tisztes szakmunka, még ha az amerikai-olasz figurák sztereotípiák is. Fekete perspektívát azzal tesz csak hozzá, hogy filmbeli tévériporterként saját maga közvetíti az események fekete visszhangját, és egy asszonysággal szánkba rágat egy kis szelet mondanivalót. Azt, hogy kész szerencse, hogy fehér gyilkolászik fehéreket, mert ha fekete tenné, New Yorkot faji háború borítaná lángba - másrészt viszont (ezt meg egy digó dörgöli egy alig fekete zsaru orra alá) ennyi hullát Harlem is produkál, azokból miért nem csinál akkora ügyet a rendőrség. De ezt tényleg csak úgy megpendíti Spike Lee. Leginkább arról beszél a maga direkt dramaturgiájával, rá-ráközelítve egy Dead End (Zsákutca) táblára, hogy csak apropó kell, és az intolerancia, a gyanakvás, a bosszúvágy, a macho kakaskodás szóbeli agresszióból tettlegességgé fajul. Céltábla mindig akad, egy buzigyanús, tüskefrizurás punk például több szempontból is megfelel.

Két éven át rendes hisztéria övezte a Frankfurti Könyvvásárra való felkészülésünket - hogy tehát október 13-18. között mi leszünk a világ legnagyobb ilyen rendezvényének középpontjában -, a célegyenesbe érve azonban a külső szemlélőt egyre inkább a normalizálódás tényeivel tömik a szervezők. Hogy a múlt heti sajtótájékoztató Gundel-falatjairól és minőségi borairól ne is szóljunk.

Kapkodós tisztogathatnékot sejtet a bécsi Collegium Hungaricum élére novemberben kiírt és nemrég lejárt pályázat, jóllehet a kulturális kormányzat már nyáron beharangozta a külföldi magyar intézeteket, különösen a kiemelt fontosságú bécsit, rómait, berlinit és párizsit érintő új koncepciót, melynek lényege, hogy tevékenységük tudományos jellegének kell erősödnie. Ehhez pedig ugyebár új emberek szükségesek.

Az egész lemezben a címe a legjobb. A név- és címadás, az nagyon megy Courtney Love-nak. Kezdődött - persze a saját művésznevét követően (merthogy a magát pitbullként jellemző papája után elvileg Harrison volna) - a zenekara nevével: Hole (Lyuk), aztán az első album, Pretty On The Inside (Belül szép, 1991), aztán Live Through This (Ezt átélni, 1994, egy héttel férje, Kurt Cobain öngyilkossága után), most pedig a Celebrity Skin (Híres ember bőre). Amit vásárra visznek. Ami a legvonzóbb árucikk. Amit óvni és ápolni szerződésileg kötelező. Aminek közelébe férkőzni külön embertípust kíván - úgy is mint paparazzo. Ami - ha közelről láthatja valaki - kegyetlenül árulkodik tulajdonosa életmódjáról.

Pár perc séta csak a Népstadionkert izmos szocreál szobraitól az atlétikai Európa-bajnokságra kialakított új VIP-traktus halványzöld, félköríves trade center designja, kis időutazás. Itt, a múltba épített jelen kulisszái között harangozták be hivatalosan a jövő évi nagy Omega-projektet.

Szombaton Zágrábban kezdte, hétfőn nálunk folytatta idei európai turnéját Jimmy Page és Robert Plant. Mielőtt azonban két fiatal muzsikus, Charlie Jones (basszus) és Michael Lee (dob) társaságában megismertették volna április 20-ra várható új albumuk, a Walking Into Clarksdale anyagát a Budapest Sportcsarnok közönségével, a Marriott hotelben fél órán át tanulmányozták a közép-kelet-európai sajtó kérdezéstechnikáját.

Ismét le voltam maradva egy brosúrával, most pótolom be, már amennyire. A brosúra neve Loreena McKennit. Nem mentegetőzés, de gondolom, nem vagyok egész egyedül errefelé ezzel a lemaradással. Pedig aki vevő arra az időtlen szépségre, amit mondjuk a 70-es évekből a Rennaisance együttesnél, vagy hogy közelebbre nézzünk, a Dead Can Dance-nél lehet megtalálni, az nyugodtan keresgélhet Loreena McKennit körül is - több kelta hagyományra és erősebb irodalmi kötődésre lel majd, mint a DCD-nél, de csalódni nem fog.

Kerülne csak fundamentalista kézbe, megnézhetné magát, istentelen hazaáruló filmes, nyugati pénzből tolja a nyugati szekeret, hogy nem sül ki a szeme, szégyent hoz a szent hitre, szimpatizál a próféta hangjának elnémítójával, pukkancs szemétládának mutatja az Õ legodaadóbb híveit, dicsőíti a dekadens nyugati életformát, halál reá... Bárhol dekkoljon is Merzak Allouache, aligha érezheti biztonságban magát, mióta elkészítette és külföldi fesztiválokon is bemutatta filmjét, amiből a címmagyarítás idióta hagyományának megfelelően - az amúgy egész normális Mediterrán esték sorozat részeként - Utolsó találkozás lett, nyilván mert az eredeti (Bab el Oued City) minden nyelven érthető, van valami vészterhes hangulata, és talán még azt is kíváncsivá teheti, akinek gőze sincs arról, hogy valóban létezik-e ilyen nevű hely valamelyik arab országban, vagy sem. Na mindegy, lényeg, hogy a magyar képernyőre utat talált a mai kor és a középkor útelágazásánál veszteglő arab világ, és sokkal átélhetőbb formában, mint ami legtöbbünk számára arról a vidékről az utazási irodák tengerparti ajánlatai vagy a lemészárolt algériai falvakról szóló hírek alapján átjön. Merzak Allouache a mai Algéria legnagyobb dilemmáját mutatja be egy fiatal pék néhány napjában. A fiatalember az éjszakai munka után reggel aludna otthon, de megőrjíti, hogy az ablaka közelében lévő hangszóró az igét ordítja, hirtelen felindulásból leszereli hát. Ráadásul pechjére még szerelmes is egy négy fal közé zárt lányba, az önjelölt helyi kiskirály húgába, aki persze hajtóvadászatot hirdet ellene (meg a nyugati szennyet árasztó parabolaantennák ellen). Megoldás nincs, legfeljebb a francia emigráció. Ennyi a sztori veleje, s miközben ez tempósan kerekedik előttünk, a lélegzetvétel szüneteiben szól a rai, látjuk a várost, s arra kell gondolnunk, jobb sorsra lenne érdemes.