Folytassuk ott, ahol a Radiohead új albumánál abbamaradt (Kid A, Magyar Narancs, 2000. november 9.): jó lenne színpadról is hallani, nem csak lemezről. A folytatásnak pedig két oka van.

Egyrészt mert ha akadnak néhányan, és szerencsére azért akadnak, akiknek köszönhetően, a zöm áldatlan tevékenysége dacára sem lehet az egész gitáros-dobos vircsaftra keresztet vetni, a Radiohead mellett PJ Harvey is közéjük tartozik. Az elmúlt évtized rockzenéjében megkerülhetetlen ez a 31 éves angol nő, nem véletlenül sorolt a 90-es évek 90 legjobb albuma közé tőle kettőt is az amerikai Spin magazin: To Bring You My Love (3.), Rid of Me (37.). Pechemre magam pont a másik hármat ismerem (Dry; Dance Hall At Louse Point; Is This Desire?), de mindegy. A lényeg, hogy amint az ember meghallja PJ Harveyt, és túlteszi magát az első hüledezésen, hogy hiszen ez egy kiköpött Patti Smith fiatalban, akkor óhatatlanul magával sodorja az egyéniség ereje. Ez a legfontosabb, ami átjön, ehhez képest mellékes, hogy a hangszín és frazírozás Pattié, és másodlagos, hogy éppen milyen a zene: sodró posztpunk gitárzaj már-már illetlenül erős basszussal, zongorás ballada vagy kesernyésen bölcs standard Peggie Lee repertoárjából (a megunhatatlan Is That All There Is?). Meg az az érzés a fontos, hogy noha semmi köze a sémához, mégis bluest énekel, igazit, ami attól az, ami, hogy nagyon mélyről, belülről jön, hol zaklatottabb, hol (mint most, ezen a részben New York ihlette lemezen) optimistább hangulatban.

A másik oka a Radioheadtől való elrugaszkodásnak az, hogy Thom Yorke hangja át- meg átjárja a lemezt, két számban vokálozik, egy harmadikban övé a szóló, Pollyé a refrén, az utolsó versszak pedig közös: egymáshoz szóló és egymás mellett elbeszélő, egyszerű szavak egy zűrös kapcsolat végén. Nem a való életről beszélek, hogy van-e, volt-e valami köztük (ahogy Polly és Nick Cave viszonyára sem nagyon mertünk rákérdezni, amikor Cave itt járt pár éve; kettejük emlékezetes duettje a Henry Lee), hanem zenéről: a Beautiful Feeling és különösen a This Mess We´re In a lemez legszebb percei közé, a visszafogottabb, nyugodtabb dalok közé tartoznak. De mellettük ott van Polly másik oldala is, amikor a fiúkkal együtt (Rob Ellis, ő már ´91-ben is dobolt neki, és Mick Harvey, Nick Cave zenekarából, basszusgitáron, billentyűkön) a lovak közé csap. És akkor minden előjön, szex, drog, rock & roll. Működik ez is, az is; színpadon is nyilván muszáj neki. Talán egyszer meglátjuk.

Sz. T.

Universal Island Records, 2000