Film
Spike Lee nálunk ´91-92-ben kezdődött, amikor a Duna Film tudatos közönségépítésnek tűnő forgalmazói módszerrel hirtelen behozta három (bár nem az első három) munkáját: noha közülük sistergő feszültségével a Do the Right Thing (´89, filmcím magyarul: Szemet szemért) tisztán kiemelkedett, a Mo´ Better Blues (´90, jó sorsa megóvta magyar címtől, ha nem tévedek) és a Jungle Fever (´91, nehéz lett volna nem Dzsungelláznak fordítani) is azt mutatta, hogy nagyon tud filmet csinálni. Ráadásul vagy mindenekelőtt úgy lökte vászonra a feketéket, ahogy azelőtt senki, vagy ha mégis, hát kevesen. Mondhatni megnyitotta az új amerikai "fekete" film korszakát. Az évtized egyik legszorgalmasabb rendezője lett: Malcolm X (´92), Crooklyn (´94), Lumiére and Company (´95), Clockers (´95), Girl 6 (´96), Get on the Bus (´96), 4 Little Girls (´97), He Got Game (´98), Freak (´98, TV). Ezek nekem kimaradtak, pedig isten látja lelkem, a Malcolm X-re és a milliónyi fekete Washingtonba masírozásáról szóló Get on the Busra nagyon kíváncsi volnék. Amit viszont most kínál, az kilóg a sorból: nem a gettó, de nem is a középosztály feketéiről szól, hanem fehérekről. A rendező bőrének színe itt egyszerűen nem tényező, tulajdonképp szóba sem kéne hozni. A sztoriban és a figurák ábrázolásában nincs fekete perspektíva: tisztes szakmunka, még ha az amerikai-olasz figurák sztereotípiák is. Fekete perspektívát azzal tesz csak hozzá, hogy filmbeli tévériporterként saját maga közvetíti az események fekete visszhangját, és egy asszonysággal szánkba rágat egy kis szelet mondanivalót. Azt, hogy kész szerencse, hogy fehér gyilkolászik fehéreket, mert ha fekete tenné, New Yorkot faji háború borítaná lángba - másrészt viszont (ezt meg egy digó dörgöli egy alig fekete zsaru orra alá) ennyi hullát Harlem is produkál, azokból miért nem csinál akkora ügyet a rendőrség. De ezt tényleg csak úgy megpendíti Spike Lee. Leginkább arról beszél a maga direkt dramaturgiájával, rá-ráközelítve egy Dead End (Zsákutca) táblára, hogy csak apropó kell, és az intolerancia, a gyanakvás, a bosszúvágy, a macho kakaskodás szóbeli agresszióból tettlegességgé fajul. Céltábla mindig akad, egy buzigyanús, tüskefrizurás punk például több szempontból is megfelel.
Az apropó ez esetben egy gyilkosságsorozat, ami 1977 rekord forró nyarán valóban izgalomban tartotta New Yorkot, mert a magát Sam fiának nevező tettes nemcsak sorozatban ölt (főleg nőket és kocsiban egymásba merült párokat), hanem sorozatban üzengetett is üldözőinek az újságon keresztül. Lehetett volna ebből hátborzongató horrort csinálni vagy korrekt krimit. Spike Lee nem utazik különösebben borzongatásra, nyomozást meg végképp nem mutat. Ehelyett hatásosan, de 144 percben azért a kelleténél valamivel hosszabban visz csődbe egy házasságot és egy barátságot úgy, hogy hőseit a ´77-ben tetőző két szubkultúra/divat, a diszkó és a punk kellős közepébe helyezi. A helyi érdekű John Travoltát (John Leguizamo) saját farka csóválja (szegény szép Mira Sorvino jobb embert érdemelne), a helyi érdekű Sid Vicious (Adrien Brody) gitárt lóbál. Előbbi egyszer majdnem bejut a Studio 54-be, utóbbi fel is lép a CBGB-ben, és - ez speciel teljesen hihető punk ötlet - megzenésíti Sam egyik vérfagyasztó levelét. A CBGB körül hallható a Talking Heads klasszikus Psycho Killere is, mely akár a Sam fiaként szenvedő és gyilkoló David Berkowitzról is szólhatna, noha jóval korábban íródott. Bár nincs sok jelenete, Sam fia talán a leghitelesebb figura (Michael Badalucco). Egyszer azt ugatja neki egy kutya, hogy "Ölj!" ´ csak engedelmeskedik. Amúgy 2002-ben szabadul.
Sz. T.
Summer of Sam, amerikai, 1999; rendezte: Spike Lee; forgatókönyv: Spike Lee, Michael Imperioli, Victor Collichio; szereplők: John Leguizamo, Adrien Brody, Mira Sorvino, Jennifer Esposito, Anthony Lapaglia, Bebe Neuwirth, Patti Lupone, Ben Gazzara, Michael Badalucco, Spike Lee; gyártó: Touchstone Pictures; forgalmazó: Best Hollywood
