Szabó Ágnes

A sajtófotósnak induló filmrendezőt már jó ideje (2005 óta) foglalkoztatja a Las Maras kérdéskör (így hívják Közép-Amerikában a Los Angeles-i gangek mintájára létrejött utcai bandákat). Anno egész fotósorozattal készült a cantoni biennáléra, de annyira magával ragadta a téma, hogy újabb három évet ölt egy játékfilmnyi hosszúságú (1 óra 45 perc) dokumentumfilmbe. A 16-26 éves fiatalokból álló - tovább nem nagyon húzzák élve -, tetoválásba burkolózó, fegyvert viselő, drogot fogyasztó és a másik gangbe tartozót bármelyik pillanatban kinyírni kész fiatalok története kétségkívül sokkoló.

Korunk egyik legkeresettebb európai színésznője. Pár éve a Stasi zsarolta színésznőként (A mások élete) meg sem állt az Oscarig, majd Ulrike Meinhofként (A Baader-Meinhof csoport) az Oscar előszobájáig jutott, és csütörtöktől Clara Schumannként tündököl a pesti vásznakon (Clara). A Berlinben élő művésznővel telefonon beszéltünk.

Már 20 éve a pályán van, ám első jelentős sikerét csak tavaly könyvelhette el. Az egy párizsi iskola tanévét elmesélő Az osztály című filmje (ami a héten kerül a pesti mozikba) Cannes-ban elnyerte az Aranypálmát, ami annál is nagyobb szó, mert utoljára 21 éve sikerült ilyen francia rendezőnek (Maurice Pialat: A Sátán árnyékában). Münchenben beszélgettünk a direktorral.

Úgy a film közepén csendül fel zongorán a címbe foglalt gyermekdal. Soha el nem felejtelek, satöbbi, satöbbi - milyen szép szerelmi vallomás is lehetne, ha az volna.

Mindenkinek megvan az élmény, amikor a menzán a hétfői sült hús maradványai visszaköszöntek a keddi zöldbabfőzelék mellé adott brassóiban, a szerdai menüben meg a rántástól vagy a habarástól lecsutakolt zöldbabok mosolyogtak vissza a rakott zöldbab álorcájában. Ez a retróélmény büfög most vissza a Tintaszív című kalandregény és adaptációja kapcsán.

Az Utolsó kijárat Brooklyn felé vagy a tévékben feszt játszott Nibelungok hosszú ideje Los Angelesben élő rendezője a Baader Meinhof csoport történetének megfilmesítésére tért vissza Németországba. Munkálkodását a legjobb idegen nyelvű film kategóriában Oscar-jelölés koronázta. Szabó Ágnes

Kilencedik Mennyország című filmjét szokás úgy azonosítani, hogy ebben szeretkeznek a nyolcvanévesek. A mű Cannes-ban bezsebelte az "un certain regard" díjat, és egy hete fut egy, azaz 1 pesti moziban. Szabó Ágnes

Ebben a lengyel filmben első látásra talán az egyetlen cseles a címe. Hacsak az nem az még, hogy hangos csettintésre felrepülnek az égig a postagalambok, az ólomkatonák pedig hol elborulnak, ha áthalad felettük a vonat, hol viszont állnak tovább, mint a cövek - az ilyenekre szokás mondani (Moldova után), hogy a távolban eközben elpattan egy húr...

Teljes meglepetés, ha egy fim - legyen az honi vagy külhoni - arról szól, hogy egy házasságban minden rendben van. Német filmek esetében pedig szilárdan meg voltunk róla győződve, hogy ilyen nincs is.

Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett.

Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett.

Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval. Szabó Ágnes