Film - Becsukott szemmel - Carlos Saura: Fados

  • Szabó Ágnes
  • 2008. december 11.

Zene

Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval. Szabó Ágnes

Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval.

Azzal is nyugodtan vitatkozhatunk, hogy a Fados dokumentumfilm lenne. Inkább egy gyönyörűen konstruált és minden másodpercében koreografált zenés táncfilm (hogy ne mondjam, kalandfilm). Saura, mint előző hét életében, most is költőien és profin bánik a fényekkel, a színekkel és a hangulatfestő erőért sem kell a szomszédba mennie. Egészen biztosan nem úgy esett ez a projektuma sem, hogy fogta volna kicsiny videokameráját, és elsietett az Alfama negyedbe, hogy megörökítse a környék kocsmáinak és utcáinak messze földön híres fadói hangulatát. Nála minden nagyon is tudatosan és pontosan történik, beállítják a lámpákat, számít a dalok jól megválasztott sorrendje, fontosak a vakkeretek és a tükörfal színei vagy a tánc - ami egyébként nem a fado, hanem Saura sajátja, hisz a fado dalos, nem táncos műfaj.

A rendező mindeközben akkorát tiszteleg a fado előtt, hogy műve akár enciklopédikusnak tekinthető, nem hagy ki senkit a műfaj neves művelői közül. Jönnek csőstül a régi nagyokon át a modern reppelőkig; mindenki, aki számít.

Talán túl hosszú és így kicsit unalmas is a film - persze ha valaki fado- vagy Portugália-rajongó, nyilván elnézné és elhallgatná még órákig. Ám ha a csendes többség mégis bealudna a végére, garantáltan fel fog ébredni, mert a Casa de Fadosban játszódó jelenettől még a legérzéketlenebb fráternek is borsózni kezd az alkarja. A jelenet Lisszabon Bairro Alto - nálunk mondjuk a Liszt Ferenc tér - bármelyik fado éttermében nap mint nap megtörténik. A vacsora után egyszerre kihunynak a fények, felpislákolnak a gyertyák, és valaki azt kiáltja, hogy kuss! - na jó, csend! -, és akkor a másik feláll, és rákezd egy fadóra, aztán rá válaszként valaki megint feláll, és jön egy új fado, és így megy ez vagy tíz emberen át. A közönség nem tapsol, csak sír - s ez nem feltétlenül a portói bor hatása. A fadót Portugáliában minden korosztály szereti és műveli, a fado szent. És hogy mennyire az, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy csukott szemmel éneklik, mert az élet legbensőségesebb, legszebb és legszentebb dolgai, a szerelmes csók vagy a gyönyör pillanatának átélése is csukott szemmel történnek.

Az meg ugye nem is lehet vitás, hogy Carlos Saura becsukott szemmel is nagyon tud filmet csinálni.

Forgalmazza az Anjou Lafayette

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.