Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval.
Azzal is nyugodtan vitatkozhatunk, hogy a Fados dokumentumfilm lenne. Inkább egy gyönyörűen konstruált és minden másodpercében koreografált zenés táncfilm (hogy ne mondjam, kalandfilm). Saura, mint előző hét életében, most is költőien és profin bánik a fényekkel, a színekkel és a hangulatfestő erőért sem kell a szomszédba mennie. Egészen biztosan nem úgy esett ez a projektuma sem, hogy fogta volna kicsiny videokameráját, és elsietett az Alfama negyedbe, hogy megörökítse a környék kocsmáinak és utcáinak messze földön híres fadói hangulatát. Nála minden nagyon is tudatosan és pontosan történik, beállítják a lámpákat, számít a dalok jól megválasztott sorrendje, fontosak a vakkeretek és a tükörfal színei vagy a tánc - ami egyébként nem a fado, hanem Saura sajátja, hisz a fado dalos, nem táncos műfaj.
A rendező mindeközben akkorát tiszteleg a fado előtt, hogy műve akár enciklopédikusnak tekinthető, nem hagy ki senkit a műfaj neves művelői közül. Jönnek csőstül a régi nagyokon át a modern reppelőkig; mindenki, aki számít.
Talán túl hosszú és így kicsit unalmas is a film - persze ha valaki fado- vagy Portugália-rajongó, nyilván elnézné és elhallgatná még órákig. Ám ha a csendes többség mégis bealudna a végére, garantáltan fel fog ébredni, mert a Casa de Fadosban játszódó jelenettől még a legérzéketlenebb fráternek is borsózni kezd az alkarja. A jelenet Lisszabon Bairro Alto - nálunk mondjuk a Liszt Ferenc tér - bármelyik fado éttermében nap mint nap megtörténik. A vacsora után egyszerre kihunynak a fények, felpislákolnak a gyertyák, és valaki azt kiáltja, hogy kuss! - na jó, csend! -, és akkor a másik feláll, és rákezd egy fadóra, aztán rá válaszként valaki megint feláll, és jön egy új fado, és így megy ez vagy tíz emberen át. A közönség nem tapsol, csak sír - s ez nem feltétlenül a portói bor hatása. A fadót Portugáliában minden korosztály szereti és műveli, a fado szent. És hogy mennyire az, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy csukott szemmel éneklik, mert az élet legbensőségesebb, legszebb és legszentebb dolgai, a szerelmes csók vagy a gyönyör pillanatának átélése is csukott szemmel történnek.
Az meg ugye nem is lehet vitás, hogy Carlos Saura becsukott szemmel is nagyon tud filmet csinálni.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
