Dokumentumfilm - San Salvador utcáin - Christian Poveda: Õrült életek

  • Szabó Ágnes
  • 2009. május 28.

Zene

A sajtófotósnak induló filmrendezőt már jó ideje (2005 óta) foglalkoztatja a Las Maras kérdéskör (így hívják Közép-Amerikában a Los Angeles-i gangek mintájára létrejött utcai bandákat). Anno egész fotósorozattal készült a cantoni biennáléra, de annyira magával ragadta a téma, hogy újabb három évet ölt egy játékfilmnyi hosszúságú (1 óra 45 perc) dokumentumfilmbe. A 16-26 éves fiatalokból álló - tovább nem nagyon húzzák élve -, tetoválásba burkolózó, fegyvert viselő, drogot fogyasztó és a másik gangbe tartozót bármelyik pillanatban kinyírni kész fiatalok története kétségkívül sokkoló.

A sajtófotósnak induló filmrendezőt már jó ideje (2005 óta) foglalkoztatja a Las Maras kérdéskör (így hívják Közép-Amerikában a Los Angeles-i gangek mintájára létrejött utcai bandákat). Anno egész fotósorozattal készült a cantoni biennáléra, de annyira magával ragadta a téma, hogy újabb három évet ölt egy játékfilmnyi hosszúságú (1 óra 45 perc) dokumentumfilmbe. A 16-26 éves fiatalokból álló - tovább nem nagyon húzzák élve -, tetoválásba burkolózó, fegyvert viselő, drogot fogyasztó és a másik gangbe tartozót bármelyik pillanatban kinyírni kész fiatalok története kétségkívül sokkoló. Poveda választ magának/nekünk egy bandát - a Mara 18 (M18), mint bármely másik társulat saját nyelvet, rituálékat használ, azonnal felismerhető tetoválást visel, és kérdezés nélkül gyűlöl minden más marát. Ha megkérdeznénk őket, miért gyilkolásszák egymást már évtizedek óta, maguk sem tudnák a választ, hisz ennek semmiféle ideológiai, vallási háttere vagy magyarázata nincs. Poveda nem kérdezi; nem a gyilkosságokat - nyilván nem kapott meghívót a golyóváltásokra -, "csupán" az utcán heverő, vérbe fagyott tetemeket és a temetési szertartást mutatja. Hiszen pont a szertartás érzékelteti legjobban az egész gyalázat felette álságos voltát; mindenki krokodilkönnyeket hullat és az üvegkoporsót ölelve kántál, de a búcsúbeszéd nem hagy menekülési utat: "Salvador a hazám, a 18 a szívem, az anyámért élek, a bandáért halok." A film az állam tehetetlenségét, felelősségét sem hagyja ki, lévén ez a legtöbb esetben csak annyit tesz, hogy időről időre rendőröket küld ki, s azok nemre, korra tekintet nélkül letartóztatnak mindenkit. Aki fiatal, a javítóintézetben landol; ennek legalább egy előnye van: be tudják fejezni az iskolát, ha elég hosszú időre ítélik őket. Az anyák még örülnek is, addig legalább a golyóktól védve vannak a fiaik. A javítóban jelentős agymosás zajlik, a vallásra és a bennünk rejlő isteni erőre apellálnak a helyi lelkészek és az amerikai hittérítők egyaránt. Nem baj, ha vétkezel, Isten ereje benned van, ha elesel, segít felállni, és ellenszegülni az ördög kísértésének - zengi átszellemülve az amcsi szektás a 16 éves Spidernek. Aztán vágunk, az M18 tagjai épp egy vele egykorú fiú veséjét rugdossák a flaszteren. Ez a normál beavatási szertartás; az újabb snittben már ő is harsogja, hogy az M18 mindenek felett...

A La vida loca olyan, mint egy pitbull harapása.

Forgalmazza az Anjou Lafayette

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.