Dokumentumfilm - San Salvador utcáin - Christian Poveda: Õrült életek

  • Szabó Ágnes
  • 2009. május 28.

Zene

A sajtófotósnak induló filmrendezőt már jó ideje (2005 óta) foglalkoztatja a Las Maras kérdéskör (így hívják Közép-Amerikában a Los Angeles-i gangek mintájára létrejött utcai bandákat). Anno egész fotósorozattal készült a cantoni biennáléra, de annyira magával ragadta a téma, hogy újabb három évet ölt egy játékfilmnyi hosszúságú (1 óra 45 perc) dokumentumfilmbe. A 16-26 éves fiatalokból álló - tovább nem nagyon húzzák élve -, tetoválásba burkolózó, fegyvert viselő, drogot fogyasztó és a másik gangbe tartozót bármelyik pillanatban kinyírni kész fiatalok története kétségkívül sokkoló.

A sajtófotósnak induló filmrendezőt már jó ideje (2005 óta) foglalkoztatja a Las Maras kérdéskör (így hívják Közép-Amerikában a Los Angeles-i gangek mintájára létrejött utcai bandákat). Anno egész fotósorozattal készült a cantoni biennáléra, de annyira magával ragadta a téma, hogy újabb három évet ölt egy játékfilmnyi hosszúságú (1 óra 45 perc) dokumentumfilmbe. A 16-26 éves fiatalokból álló - tovább nem nagyon húzzák élve -, tetoválásba burkolózó, fegyvert viselő, drogot fogyasztó és a másik gangbe tartozót bármelyik pillanatban kinyírni kész fiatalok története kétségkívül sokkoló. Poveda választ magának/nekünk egy bandát - a Mara 18 (M18), mint bármely másik társulat saját nyelvet, rituálékat használ, azonnal felismerhető tetoválást visel, és kérdezés nélkül gyűlöl minden más marát. Ha megkérdeznénk őket, miért gyilkolásszák egymást már évtizedek óta, maguk sem tudnák a választ, hisz ennek semmiféle ideológiai, vallási háttere vagy magyarázata nincs. Poveda nem kérdezi; nem a gyilkosságokat - nyilván nem kapott meghívót a golyóváltásokra -, "csupán" az utcán heverő, vérbe fagyott tetemeket és a temetési szertartást mutatja. Hiszen pont a szertartás érzékelteti legjobban az egész gyalázat felette álságos voltát; mindenki krokodilkönnyeket hullat és az üvegkoporsót ölelve kántál, de a búcsúbeszéd nem hagy menekülési utat: "Salvador a hazám, a 18 a szívem, az anyámért élek, a bandáért halok." A film az állam tehetetlenségét, felelősségét sem hagyja ki, lévén ez a legtöbb esetben csak annyit tesz, hogy időről időre rendőröket küld ki, s azok nemre, korra tekintet nélkül letartóztatnak mindenkit. Aki fiatal, a javítóintézetben landol; ennek legalább egy előnye van: be tudják fejezni az iskolát, ha elég hosszú időre ítélik őket. Az anyák még örülnek is, addig legalább a golyóktól védve vannak a fiaik. A javítóban jelentős agymosás zajlik, a vallásra és a bennünk rejlő isteni erőre apellálnak a helyi lelkészek és az amerikai hittérítők egyaránt. Nem baj, ha vétkezel, Isten ereje benned van, ha elesel, segít felállni, és ellenszegülni az ördög kísértésének - zengi átszellemülve az amcsi szektás a 16 éves Spidernek. Aztán vágunk, az M18 tagjai épp egy vele egykorú fiú veséjét rugdossák a flaszteren. Ez a normál beavatási szertartás; az újabb snittben már ő is harsogja, hogy az M18 mindenek felett...

A La vida loca olyan, mint egy pitbull harapása.

Forgalmazza az Anjou Lafayette

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.